Amikor az Artemis II-küldetés, vagyis az Orion űrkapszula április 6-án kora délután átlépte a bűvös 400 ezer kilométeres távolságot, a fedélzeten tartózkodó négy asztronauta valami olyasmit élt át, amit Christina Koch küldetésspecialista – aki világrekorder asztronauta, ő hajtotta végre korábban a leghosszabb folyamatos űrutazást nőként – így fogalmazott meg:

„Már nem távolodunk a Földtől, hanem esünk a Hold felé.”

Ahogy arról a NASA hivatalos missziós naplója is beszámolt, ez a pillanat jelölte ki az Orion belépését a Hold gravitációs vonzásába, egyfajta kozmikus átfordulást, ahol a cél immár karnyújtásnyira került.

Egy kráter, amely nevet kapott

A küldetés mérföldköve különleges történelmi súllyal bír: az Artemis II legénysége az Apollo–13 1970-es rekordját döntötte meg. Míg azonban Jim Lovellék annak idején egy életveszélyes műszaki hiba miatt kényszerpályán jutottak ilyen messzire a Földtől, a mostani négyes – Reid Wiseman, Victor Glover, Christina Koch és Jeremy Hansen – tudatosan, egy hajszálpontosan megtervezett röppályán haladva írt történelmet.

A misszió legmeghatóbb pillanata azonban nem egy műszaki adat volt. Reid Wiseman parancsnok, a küldetés vezető­je – aki tapasztalt haditengerészeti pilóta és korábbi ISS-űrhajós –, miközben a Hold felszínét fotózta, engedélyt kért az irányítóközponttól: egy frissen megfigyelt, eddig névtelen krátert szeretne Carrollnak nevezni, 2020-ban daganatos betegség következtében elhunyt felesége emlékére. A CNN tudósítása szerint a kérés pillanatában a legénység néma csendben ölelte át a könnyező parancsnokot, emlékeztetve mindenkit, hogy az űrkutatás mögött érző emberek állnak.

A Hold arca

Az asztronauták nem bízták a véletlenre a dokumentálást: nagy felbontású kamerákkal és speciális, 400 milliméteres teleobjektívekkel felszerelkezve pásztázták a holdfelszínt. A NASA beszámolói szerint olyan geológiai részleteket, apró krátereket és kőzetkibúvásokat örökítettek meg a Hold túlsó oldalán, amelyeket korábban csak távérzékelő szondák láthattak. Jeremy Hansen megjegyezte, hogy a fotók nem adják vissza azt a „szinte vakító” szürkeséget, amit a napfényben fürdő holdpor áraszt a világűr abszolút sötétje előtt.

Fények a sötétségben

A BBC helyszíni jelentéseiből kiderült, hogy míg Christina Koch a szűkös kabinban néha „denevérként”, a plafonról lógva aludt, a munka nem állt meg. A Hold túlsó oldalán járva – ahol a rádiókapcsolat is megszakadt a Földdel 40 percre – a legénység tanúja volt a természet erejének. Hat fényes villanást láttak a felszínen: meteoritok csapódtak a Holdba a szemük láttára.

Később egy ritka égi jelenség, egy űrbéli napfogyatkozás sötétítette el a kabint. Egy teljes órán át figyelték a Hold mögül előbukkanó napkoronát, olyan részletességgel, amit földi távcsővel lehetetlen megtapasztalni. Victor Glover pilóta – aki az első színes bőrű asztronauta, aki eljutott a mélyűrbe – szerint a látvány leírhatatlan:

„Az emberi szem talán nem is arra fejlődött ki, hogy ilyen tisztán lássa a mindenséget.”

„Üdv a szomszédban!”

A legénység az elhunyt Apollo-legenda, Jim Lovell előre rögzített üzenetére ébredt:

„Üdv a régi szomszédságomban! Vigyázzatok a kilátásra!”

– üzente az Apollo–13 kapitánya. És ők vigyáztak. Az Orion ablakából látták az „Earthset”-et (Föld-nyugtát), ahogy bolygónk eltűnik a holdi horizont mögött, majd az „Earthrise”-t, ahogy a kék márvány ismét felragyog.

Az Artemis II most már hazafelé tart, de a legnehezebb feladat még hátravan: a pénteki csobbanás előtt az Orionnak 40 000 kilométer/órás sebességgel kell belecsapódnia a légkörbe. A NASA adatai szerint a kapszula alján lévő hővédő pajzsnak 2700 Celsius-fokos forróságot kell kibírnia – ez a végső vizsga, mielőtt a legénység a Csendes-óceánba érkezne. Ahogy Jeremy Hansen korábbi vadászpilóta mondta: „Kihívom a következő generációt: tegyetek róla, hogy ez a rekord ne álljon ilyen sokáig, mint az előző!” A Hold „kapuja nyitva áll”, és az emberiség készen áll, hogy legközelebb már ne csak elrepüljön mellette, hanem meg is vethesse a lábát a porában.