Barnás Ferenc legújabb, Most és halála óráján című regénye nyugtalanító olvasmány. A műben felvetett súlyos egzisztenciális kérdések miatt is, és azért is, mert a főhős gyötrelmes útján az olvasónak is úgy kell végigmennie, mint magának a regény szereplőjének: egy pillanatnyi ellazulás nélkül, mindvégig koncentrált figyelemmel. A regény főhőse egy magányos, hetvenes éveiben járó férfi, aki nyugdíjas évei­re Kelet-Közép-Európából egy óceániai szigetre költözik. A távolléttel olyan lelki problémára keres megoldást, amelytől egész életében nem bírt szabadulni: pszichológusa állandó szorongása és gyötrődése okaként Torjai Endrének azt a lelki beállítódását nevezi meg, amely arra kényszeríti őt, hogy ne tudjon félrenézni a világ szenvedéseitől, akkor sem, ha a szenvedést kiváltó események tőle nagyon távol történnek, közvetlen hatásuk nem érhet el hozzá, és módjában sem áll tenni azok ellen.  „Nyílt tudat, így mondta a doktorom. Hát ez volna a bajom… Nyílt tudattal nincs lehetőséged mérlegelni, a dolgok közt különbséget tenni, megítélni, mi a fontos, rád nézve mi a veszélyes, mit szabad gondolnod és mit nem… Minden egyes gondolat rögtön valósággá válik, személyessé, a te ügyeddé. Hiába robbantotta ki más a konfliktust, a te problémád, hiába harcolnak sok ezer kilométer távolságban, azon töprengsz, hogyan vethetnél véget neki. Ameddig ölnek, addig nincs nyugtod.” 

Az elutazást szintén pszi­ho­lógusa javasolja a férfinak, aki megfogadva a tanácsot, el is utazik a távoli szigetre. Rövid időre úgy tűnik, valóban sikerül megszabadulnia gyötrő szorongásaitól, rémálmaitól, mintha sikerülne kizárnia életéből a felkavaró híreket, a kínzó benyomásokat. Az új környezet a maga messzeségével, egyszerűségével és természeti adottságaival lecsillapítja háborgó gondolatait. Az óceán közelsége, a sós levegő, a szikrázó napfény, a csend mintegy feloldja hősünk nyugtalanságát. De ez az állapot nagyon rövid ideig tart. Torjai Endre, ellátogatva egy másik szigetre, ahol kommunista rezsim uralkodik, nemrég pedig véres polgárháború dúlt elképzelhetetlen öldöklést idézve elő, újból szembetalálja magát elfeledni kívánt kínzó gondolataival. És kezdődik minden elölről. Torjai azzal szembesül, hogy egzisztenciális szorongásaitól nincs mód megszabadulni. És ez a szembesülés súlyos morális problémát hordoz: lehet-e elfordulni a világ borzalmaitól, a kegyetlenségtől, az igazságtalanságtól, a fájdalomtól, a megaláztatástól, a kiszolgáltatottságtól. Újból és újból felidézi azt a hajdani esetet, amikor még otthon, barátaival a város egy sötét utcáján sétálva arra lettek figyelmesek, hogy a rendőrök a földre tipornak és kegyetlenül vernek egy férfit. Azon tépelődnek, hogy közbe kellene lépniük, segíteniük kellene a védtelen, a hatalmi erőszaknak kiszolgáltatott emberen, de végül mégsem teszik meg. Torjai élete végéig hordozza magában a kínzó szégyent, amely a meghátrálást, az elfordulást követte. Most, ebben a távoli országban, sokkal súlyosabb problémákkal találkozva ébred fel benne a gondolat, hogy a világ szenvedéseitől nincs mód elfordulni, nem lehet félrenézni még saját nyugalma, egészsége érdekében sem.

A másik, egyre gyötrőbb gondolat, amely Torjait hatalmába keríti: saját halandóságának tudata. Talán épp ez az érzés löki, mintegy öntudatlanul, a háborgó óceán hatalmas hullámai közé, ahol majdnem halálát leli. Életben marad, de sérülése nyomán rettenetes és hosszadalmas kínokat kell kiállnia. Egymást követő műtétek, hosszas és fájdalmas rehabilitáció, majd lábadozás, de talán épp ez az eset vezeti el az emberi segítőkészség felismeréséhez. Ugyanakkor az a gondolat is felmerül benne, hogy egész életében tulajdonképpen önmaga elől menekült, és pont erre a fájdalomra volt szüksége ahhoz, hogy halála előtt nem kimondottan vigasztaló, de valamilyen csendes békét kössön a világgal.

A mű mindvégig arra kényszeríti olvasóját, hogy a főhőssel együtt bejárja, újra és újra, mintegy koncentrikus körökben újraélje a testi és lelki fájdalmakat, a gyötrődést, és önmagának is feltegye a kínzó morális kérdéseket. Ugyanakkor mégsem a kiábrándulás, mégsem a teljes reménytelenség könyve a Most és halála óráján. Sokszor emlegetjük egy-egy mű kapcsán a katarzist, de ez a regény valóban elviszi az olvasót abba a katartikus állapotba, amelyben ha nem is kapunk gyógyírt minden bajunkra, de felemelő érzésként éljük meg, hogy eljutottunk valahová. Ha nem is a teljes megnyugvásig, de valamelyes vigaszig. A regényt végigolvasva megszenvedjük ezt az utat, de megéri végigmenni rajta.

A KALOT Olvasóklub öt városban, összesen tizenhárom csoportban működik. A klubtagok havonta találkoznak, és szakmai vezető irányításával megosztják egy-egy könyvhöz kötődő élményei­ket. A klub működését Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány támogatja.