Apám meghal. Nem meghalt, és nem is meg fog halni. A cím jelen ideje már előre kijelöli Babarczy Eszter könyvének legfontosabb tapasztalatát: a halál itt nem esemény, hanem folyamat. Hosszú, megalázó, testközeli történés, amelyben egy korábban tekintélyes, mások életét meghatározó férfi fokozatosan elveszíti az uralmat saját teste fölött. „Az apa halála többrétegű, beláthatatlanul bonyolult dolog” (47.) – írja Babarczy. És valóban: a haldokló férfi mögött egymásnak ellentmondó apafigurák egész sora rajzolódik ki. A tekintélyes rendező, színházigazgató és tanár mellett ott van az agresszor, a hatalmaskodó, a teljesíthetetlen elvárások apja, de az is, aki óv a forró teától, tudást és szilárd értékrendet ad tovább, olykor szigorú és félelemkeltő, máskor humoros és szerethető. A halál egyiküket sem érvényteleníti a másik javára. Az Apám meghal így végső soron annak nehézségéről beszél, hogyan gyászolható el valaki, akiről több, egymással összeegyeztethetetlen igazságot őrzünk, és mit kezdhetünk az örökséggel, amelyet utánuk magunkban hordozunk.

„Mindannyian egy lakoma maradékai vagyunk, ahol a szüleink laktak jól” (2.) – hangzik el már a könyv elején. A gyermek abból épül, amit az előző generáció meghagyott neki: történetekből, sérülésekből, szerepekből, elvárásokból. Babarczy ezt nem ünnepélyes családtörténeti nyelven mondja el, hanem sokszor kifejezetten száraz, önironikus humorral. „Megtanultam, hogy a férfiak rendetlenek és a nők rendesek. Ebből tudtam, hogy én férfi vagyok” (10.) – írja. Az ilyen mondatok azért működnek, mert egyetlen fordulatban képesek megmutatni a család nemi szerepeinek abszurditását, és azt is, ahogyan a gyerek megpróbálja elhelyezni önmagát az örökölt kategóriák között. A humor itt nem feloldja a traumát, inkább elviselhető távolságot teremt tőle.

A könyv egyik legerősebb visszatérő motívuma éppen az evés (vö. maradék, lakoma). „A család lényege az evés” (12.) – állítja a narrátor, és ezt Székelyföldön aligha kell különösebben magyarázni. Az étel a mi kultúránkban is az egyik legmakacsabb szeretetnyelv: enni adni annyi, mint gondoskodni, a vendéget megetetni annyi, mint befogadni, a családot asztalhoz ültetni pedig annak bizonyítéka, hogy az még létezik, funkcionál. Csakhogy ami egyszer szeretet, az másszor fojtogató kötelességgé válhat: olyan családi fikcióvá, amely azt hivatott elfedni, ami az asztalon túl valójában történik. „Amikor együtt a család, akkor főzni kell. Akkor is, ha nem megy le a torkunkon” (13.). Az anorexiás húg és a bulimiás narrátor ezért nem pusztán az ételt utasítják el, hanem akaratlanul is magát a családi rítust zavarják meg. „Mit szabotál az, aki megeszi a családi ebédet, és aztán kihányja?” (23.) – kérdezi Babarczy. Talán éppen azt a fikciót, hogy amíg együtt eszünk, addig minden rendben van.

A könyv kiindulópontja az a napló, amelyet Babarczy Eszter apja életének utolsó hónapjaiban vezetett. Egyes szám második személyű a beszéd tehát, és ez a „te” különös feszültséget teremt: egyszerre a lehető legintimebb megszólítás és egy eleve kudarcra ítélt párbeszéd. A könyv egyik legerősebb paradoxona, hogy a valódi dialógus apa és lánya között akkor kezdődhetne el, amikor már lehetetlenné vált.

Ennek a folyamatnak visszatérő és zavarba ejtő képe a meztelen apa. A meztelenség egyszerre egészen konkrét és szimbolikus: ott van az ápolásra szoruló beteg ember teste, amelyet mosdatni, öltöztetni, mozgatni kell, de közben lemeztelenedik maga az apai szerep is. A tekintélyes férfiból kiszolgáltatott (később megcsonkított) test lesz; abból, aki egykor hatalmat gyakorolt mások és a lánya fölött, valaki, aki a legalapvetőbb szükségletei kielégítésében is másokra van utalva. Ebben van valami kegyetlen szerepcsere: a gyermek látja és gondozza azt a testet, amely egykor az ő gyermeki világában a hatalmat jelentette. Babarczy azonban nem használja ezt könnyű elégtételként. A meztelen test nem „igazságot szolgáltat”, hanem még bonyolultabbá teszi a viszonyt: mit kezdünk a haraggal, amikor az egykori hatalom helyén már csak egy gondoskodásra szoruló test áll?

Babarczy nem esztétizálja a haldoklást, és nem kíméli sem az apát, sem önmagát. A beteg test büdös, váladékozik, kiszolgáltatott; az ápoló pedig nem mindig szeretetteljes és türelmes, hanem néha bizony fáradt, dühös, olykor undorodik. Éppen ez teszi a könyvet radikálissá. Megtagadja azt a kulturális forgatókönyvet, amely szerint a közelgő halál automatikusan eltörli a korábbi sérelmeket, a gondoskodás pedig szükségképpen tiszta és önzetlen szeretetté változtatja az emberi kapcsolatokat. A haldokló attól még nem lesz jó apa, hogy haldoklik.

És talán ez a könyv legfontosabb etikai állítása is: a megértés nem ugyanaz, mint a felmentés. Babarczy megpróbálja rekonstruálni az apa családtörténetét, traumáit, személyiségét, művészi és intézményi hatalmát, de nem azért, hogy ezekből utólag mentséget gyártson számára. Az emlékezés itt inkább nyomozás. Hogyan lett ilyen ember? És ami ennél is fenyegetőbb kérdés: mi maradt belőle bennem? A „lakoma maradékai” kép itt nyeri el teljes jelentését.

Ezért fontos a kötet kettős szerkezete is. A haldoklás jelen idejű, szikár naplója mellett egy másik szövegréteg újra és újra visszanyúl a családi múltba. Az egyik szöveg a test idejét követi, a másik az emlékezetét. Az egyik azt rögzíti, ami visszafordíthatatlanul történik, a másik kétségbeesetten értelmet keres hozzá. Ám az Apám meghal nem jut el egy olyan végső felismeréshez, amely hirtelen megnyugtatóan feloldana mindent: a megértés itt nem feloldozás.

Kérdés persze, hogy Babarczy könyve mennyiben regény, és mennyiben napló, vallomás vagy terápiás írás. A könyv időnként valóban veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy az élettörténeti anyag súlya helyettesítse az esztétikai megformálást. De talán éppen ezt a bizonytalanságot érdemes komolyan venni. A szöveg nem azért érdekes, mert „igaz történetet” mond el, hanem mert megmutatja: az igazság nem hozzáférhető közvetlenül. Amit olvasunk, az egyetlen ember emlékezete, haragja, szeretete és utólagos konstrukciója. Az apa nem kap saját hangot. Nem tud védekezni. Ez egyrészt etikai kényelmetlenséget okoz, ugyanakkor pontosan megfelel annak az alaphelyzetnek, amelyből a könyv megszületik: a halott már nem válaszolhat, az életben maradónak viszont továbbra is beszélnie kell hozzá.

A személyes történet ezen a ponton válik általánosabbá. Az Apám meghal nem egyszerűen egy híres színházi ember portréja, és nem is pusztán egy sérült apa-lánya kapcsolat dokumentuma. A gondoskodásról, a család hatalmáról és arról a makacs kulturális képzetről beszél, amely szerint a halottainkat szeretettel kell elbeszélnünk. Babarczy ennél nyugtalanítóbb lehetőséget választ: egyszerre szeretni és gyűlölni, gondozni és undorodni, gyászolni és haragudni.

A könyv végére ezért nem annyira a megbékélés, mint inkább az ambivalencia joga válik fontossá. Nem minden konfliktus oldható fel, és nem minden sérelem megbocsátható. És talán a gyász sem azt jelenti, hogy végül szép történetté rendezzük azt, ami fájt. Néha csak azt, hogy képesek leszünk egyetlen mondatban megtartani két egymásnak ellentmondó igazságot: szerettelek, és bántottál engem.

Babarczy Eszter: Apám meghal. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
 

A KALOT Olvasóklub öt városban, összesen tizenhárom csoportban működik. A klubtagok havonta találkoznak, és szakmai vezető irányításával megosztják egy-egy könyvhöz kötődő élményei­ket. A klub működését Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány támogatja.