A katedra mögül
Magyartanárként töltöttem egy napot a csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában. Általános iskolás osztályokban és a középiskolában, egy szakosztályban is tanítottam, így tapasztaltam meg, hogyan telik el egy tanár átlagos napja.
Tanárnőknek tisztelettel jelentem… – kezdte a hiányzók felsorolását az egyik tanuló az első órán. A hiányzókat a tanárnő írta be a naplóba, de az órát én tartottam.
A csíkszentmártoni iskolában az egyik magyartanár Veres Noémi – akivel egyébként évfolyamtársak voltunk –, az ő bőrébe bújtam egy napra. Magyar szakosként sokszor álltam már a katedra másik oldalán, így tudtam, hogy mi a teendőm. A tanárnő előzőleg elmondta, hogy melyik osztályokban lesz órám, és hogy melyik osztállyal hol tartanak éppen a tananyagban. Átküldte a tankönyveket, feladatokat, én meg előző nap felkészültem. Mire mindent előkészítettem, A és B terveket is kitaláltam, már este tizenegy óra volt. Vajon minden tanár ennyit készül az óráira?
Kevés az ötven perc
Másnap reggel a tizedikben, az egyik szakosztályban kezdtünk. Miközben bemutatkoztam, pásztáztam a tekinteteket, és egy skálán a teljesen közömböstől az álmoson át a lelkesen érdeklődőig mindenféle arcot láttam. Helyesírási és nyelvhelyességi feladatokkal készültem, de mielőtt nekifogtunk volna, megkérdeztem őket, hogy amikor írnak, mennyire figyelnek a helyesírásra, egyáltalán, mennyire érdekli őket, hogy helyesen írjanak vagy beszéljenek. Ahány gyermek, annyiféle válasz érkezett, amelyek szintén eloszlanak az előbb említett skálán. Miközben oldottuk a feladatokat, a gyermekek adtak jó és rossz válaszokat is, megbeszéltük a megoldásokat, és olyan hamar eltelt az ötven perc, hogy a feladatok feléig sem jutottunk el. Vajon minden óra ilyen gyorsan telik?
Amikor nem elég az A és B terv sem
Tíz perc szünetünk volt, visszamentünk a tanáriba, ahol szünetben nagy a nyüzsgés, tanárok jönnek-mennek, beszélgetnek, diákok kopogtatnak az ajtón, keresik az osztályfőnököt, mert az iskolában mindig történik valami rendkívüli. Rápillantottam a jegyzeteimre, a tankönyvre, ittam pár korty vizet, aztán elvettük a naplót, és mentünk is a következő osztályba, az egyik hatodikba, ahol a párbeszéd volt a téma. Rájöttem, hogy az osztályban van egy-két tanuló, akiknek más nehézségi szintű feladatokat kellett volna előkészítenem. Pontosabban: ugyanazt a feladatot úgy kellett volna átírnom a számukra, hogy más készségeket fejlesszen, vagyis differenciálnom kellett volna a különböző képességű gyermekek között, hogy mindenki a saját szintjének megfelelő feladatokat kapjon. Ez viszont kétszer annyi felkészülési időt igényelt volna. Vajon minden osztályban ennyiféle gyermek van?
A többieket csoportokra osztottam, ez sem ment gördülékenyen, mert akárhogy cseréltük a csoporttagokat, mindig volt valaki, aki nem akart valaki mással egy csoportba kerülni. Értékes perceket pocsékoltunk el, amíg minden tanuló beletörődött sorsába, és amíg a többiek dolgoztak, addig segítettem azoknak, akiknek más feladatot kellett volna előkészítenem. Közben szólított az egyik csoport, ott is segítségre volt szükség. Jó lett volna, ha ketten vagyok: amíg magyarázok az egyik tanulónak, a többieknek is tudtam volna segíteni. Erre egy másik csoport is szólt, a harmadikban pedig szemmel láthatóan mindennel foglalkoztak, csak a feladattal nem. Ezen a ponton már az sem lett volna elég, ha öt részre oszlottam volna hirtelen. Végül sikerült megelőzni, hogy teljes káosz uralkodjon az órán, de ez is beletelt jó néhány percbe, és alig maradt egy kis időnk, hogy mindegyik csoport bemutassa, amivel készült. Arra még kevesebb idő maradt, hogy meg is beszéljük a megoldásokat, és a játékra már egyáltalán nem volt időnk, csengettek. Tanári, jegyzetek, tankönyv, napló, víz – el is telt a szünet, mentünk a hetedik osztályba. Minden szünet ilyen gyorsan eltelik?
Kíváncsi tanulók
– Tanárnő, tanárnő, benne leszünk az újságban? – kérdezték a hetedikesek. Megnyugtattam őket, hogy igen, benne lesznek, ez a riport részben róluk is szól, habár nem név szerint említem őket. Izgatottak voltak, kíváncsiak, nagyon aktívak, és ez meghatározta a tanórát is. Ebben az osztályban a monológ volt a téma. Felolvastunk egy szöveget, megbeszéltük a monológ sajátosságait, a diákok leírták a füzetbe a legfontosabb gondolatokat, és úgy tűnt, mindenki megértette, hogy miről van szó. Megoldottuk a feladatokat is, jól haladtunk, és még arra is volt idő, hogy kérdezzenek az újságírásról. Elvégre ez sem mindennapi alkalom, hogy egy újságíró megy tanítani.
A következő óra ismét a hatodikban volt, de az évfolyam másik osztályában. Gondolatban visszatértem a hetedikes tananyagról a hatodikosra, és hiába, hogy ugyanazt tanulja a hatodik évfolyam két osztálya, sikerült két teljesen különböző órát tartanom. Itt is a párbeszédről volt szó, de a gyermekek fáradtak voltak. Csoportok kialakítása, párbeszédírás, bemutatás, visszajelzés – nagyjából ez volt a terv, de végül örültem, ha mindegyik csoport be tudta mutatni az egyik szövegét.
Az ötven perc itt is gyorsan eltelt, és meglepődtem, amikor a tanulók is ugyanezt mondták, ráadásul még meg is köszönték az órát. Vajon minden tanár hall ilyesmit a diákjaitól? Széles mosollyal az arcunkon jöttünk ki az osztályból.
Ezt követően ismét a hetedikbe mentünk, de az évfolyam másik hetedik osztályába. Természetesen ez az óra is teljesen más volt, mint a másik hetedikben. Az utolsó órán a diákok is, és bevallom, én is, sűrűn pillantottunk az órára, hogy mennyi idő van még hátra csengetésig. A gyermekek ügyesek voltak, minden feladatot hamar megoldottak, és mivel kíváncsiak voltak, ők is kérdeztek az újságírásról. Én is kérdeztem őket, hogy olvasnak-e újságot. Egy tanuló válaszolt:
– Nagytatám olvassa! – mondta lelkesen.
Egy nap csupán a jéghegy csúcsa
Kicsengettek, vége volt a napnak. Kissé fáradtan mentünk vissza a tanáriba, mert kimerítő volt folyamatosan figyelni mindenre és mindenkire, követni az óratervet, a körülményekhez igazítani a feladatokat, beleférni az időkorlátba és egyik tanóráról szaladni a másikra. Egy magyartanár egy napját próbáltam ki, öt órám volt egymás után. Sok minden nem fért bele ebbe az egy napba, ami része a tanárok életének. Azt is lehetne mondani, hogy ez csak a jéghegy csúcsa volt, ugyanis nem kellett minden évfolyam minden osztályának elkészítenem az óra- és kalendarisztikus terveit, nem volt papírmunkám, nem kellett felmérőket javítanom, értékelnem, nem kellett elégedetlen szülőkkel szembenéznem, nem kellett vizsgáznom, hogy taníthassak, és nem kellett fokozati vizsgákra sem készülnöm. Nem kellett szembesülnöm a tanügy világával, csak a gyermekekkel.