Sportszülők

Farkas Endre

Mit is takar a címben említett sportszülő fogalma? Rém egyszerű: a sportszülő olyan szülő, akinek gyermeke szervezett keretek között, rendszeresen sportol. A rendszeres sporttevékenység során a gyermek–szülő kettősbe bejön egy harmadik szereplő: az edző. Méghozzá meghatározó szerepkörben jön be a család életébe, a gyermek ideje egy részét az ő felügyelete és irányítása alatt tölti. Olyan helyzet alakul ki, amelyben a szülőnek nincs, vagy jóval csekélyebb beleszólása van a dolgok alakulásába, mint az élet más területein. Ez a szülői szerepvesztés gyakran szereptévesztésbe csap át, ami különböző konfliktusokhoz vezethet. Erre láttunk két megdöbbentő példát az elmúlt napokban: előbb Temesváron egy U15-ös női kézilabdameccset övezett lelátói szülői verekedés, majd Bukarestben tomboltak a szülők egy utánpótlás vízilabda-mérkőzésen. Utóbbi esetet súlyosbítja, hogy az egyik szülő megütötte az egyik edzőt.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


Hogy hol a szereptévesztés, azt könnyű kitalálni: a szülők önmagukból kikelve próbáltak „igazságot tenni”, vélt vagy valós sérelmeiket megbosszulni akarva támadtak egymásra, majd egy szakvezetőre is. Nem törődtek azzal, mit élnek át a pályán, vízben lévő fiatalok, mit élnek át saját gyermekeik. Nem törődtek azzal sem, milyen károkat okozhatnak a klubnak, a csapatnak, amelynek sikeréért gyermekük küzd hétről hétre.

De mi is egy sportszülő feladata, szerepe? A szakemberek szerint mindenekelőtt érzelmi biztonságot nyújtani a sportoló gyermeknek. Hátteret és nyugalmat teremteni, bátorítani, dicsérni és támogatni, sikerekben és kudarc idején is. Másodsorban gondoskodni a logisztikai háttérről, elvinni a gyermeket edzésre, mérkőzésekre, megvenni a felszerelést, odafigyelni a megfelelő táplálkozásra és időbeosztásra. Részt venni a gyermek, edző, szülő alkotta „sportolói háromszögben”, amelyben minden szereplőnek megvan a maga pontos feladata és határa. A jó sportszülő tiszteletben tartja az edzői munkát, nem szól bele a szakmai munkába, az edzésekbe vagy a taktikai döntésekbe. A sportpszichológia megkülönböztet támogató (ideális) sportszülőt és túlzottan nyomást gyakorló, vezérlő („helikopter” vagy edzősködő) szülőt. Előbbi teret enged a gyermeknek, élvezi a játékot, és nem a saját el nem ért álmait akarja a gyermeken keresztül megvalósítani. Utóbbi folyamatosan kritizál, kiabál a partvonalról, nézőtérről, hibáztatja az edzőt, bírót, társakat.

Ha Ön, kedves Olvasó, sportszülő, nézzen magába, és gondolja végig, melyik típusba tartozik. Vajon megtesz mindent annak érdekében, hogy gyermeke élvezze a sportot? Közreműködésével segíti az edző munkáját? Amit tesz a pálya mellett, az előnyére válik a csapatnak? A tudatos szülői viselkedéshez elengedhetetlen, hogy végiggondoljuk ezeket a kérdéseket és válaszokat találjunk magunkban. A tudatosság a megfelelő sportszülői viselkedés egyik alappillére. 

Nem akarok álszent lenni, magam is évek óta állok a pályák mellett a fiam edzéseit, mérkőzéseit nézve. Korábban sokszor kaptam magam azon, hogy akár egy hétköznapi edzésen is hangosan kiabálva irányítom a gyermekem, kéretlen taktikai tanácsokkal látom el őt. Az évek során megtanultam levetkőzni ezt a rettenetesen haszontalan, sőt káros viselkedést. A fiam visszajelzései nyomán formáltam pálya melletti viselkedésemet. Még korántsem tökéletes, de azt gondolom, jó úton haladok.

Ahhoz, hogy a gyermek jól érezze magát sportolás közben, nem kell föltétlenül győznie, elég, ha meghagyjuk neki a mozgás felszabadító örömét. Az örömteli játék, a felszabadult sport pedig jó eséllyel vezet eredményességhez is. Sokkal inkább, mint a túlzott elvárások, az erőszakos megnyilvánulások, a türelmetlenség, az akaratosság, a kritizálás.

Hajrá, fiatalok! Sportoljatok – kedves szülők, ti pedig viselkedjetek!





Hirdetés

Kövessen a Facebookon!