Sok mindent lehet mondani a magyarokra (és itt most hadd vegyem egy kalap alá a magyarországiakat, erdélyieket, székelyföldieket), általánosításokkal tele a padlás. Ám ha mélyen belegondolunk, az általánosításokban, a sztereotípiákban sokszor bőven van igazságtartalom. Azt például aligha lehetne letagadni, hogy panaszkodásban világelsők vagyunk. Bármilyen helyzetben meg tudjuk látni a rosszat, a kritikai érzékünk egyenesen mesterfokra fejlesztettük. A dicséret, az elismerés hangján szólni valakiről, valamiről, már annál keményebb diónak tűnik. A sportban sincsen ez másképp. Egy-egy sikert követően azonnal előkerülnek a károgók, fanyalgók, akik keserű, gúnyos, olykor bántó, mesterkélten józanságot színlelő megjegyzéseikkel igyekeznek elbagatellizálni, sőt, akár semmissé tenni azt, ami/aki millióknak szerez örömet.
Nézzünk egy konkrét példát. Ádám Martinnal nemcsak az ellenfelek védői, hanem sokszor a közvélemény sem nagyon tud mit kezdeni. A robosztus termetű csatárt sokan inkább el tudnák képzelni ketrecharcosok sorában, mint a futballpályán. Ám a 28 éves támadó számtalanszor bizonyította tehetségét, megnyerte a legutóbbi magyar bajnokság gólkirályi címét, jelenleg pedig az egzotikus Dél-Korea élvonalbeli futballbajnokságában szereplő Ulsan Hyundai játékosaként termeli a gólokat. A legutóbbi játéknapon csereként beállva az utolsó utáni percekben szerzett duplájával nyert meg csapata egy rendkívül fontos rangadót. Míg hazájában leginkább a testalkatával vannak a legtöbben elfoglalva, addig a koreai szurkolók egyszerűen imádják. Megőrülnek érte, szó szerint. Néztem a legutóbbi találkozó összefoglalóját. Csapata rajongói hisztérikusan, többen zokogva tomboltak góljait követően. Az ulsani kemény magban pedig ott lengett a magyar lobogó.
Tisztelik és szeretik. A teljesítményéért. Nem az alkatát nézik, nem a viking szakállával vannak elfoglalva, hanem a góljaival. Ő pedig meghálálja a bizalmat és a szeretetet, és hétről hétre remek teljesítménnyel örvendezteti meg a szurkolókat. Ilyen egyszerű ez, így működik a világ. Menyivel jobb lenne, ha fanyalgás, kritizálás, panaszkodás helyett a mi kis népünk is a valódi teljesítmények elismerésével, a dicsérettel, a pozitív gondolatok megosztásával volna elfoglalva.
Mi történne, ha megpróbálná mindenki a jó oldalát, a pohár tele felét nézni? Összedőlne a világ? Korántsem. Megváltozna a rólunk alkotott kép? Na, ennek már nagyobb a valószínűsége, és bizony, nem is ártana. A fanyalgók népéből válhatnánk az alkotó, örömöket fenntartás nélkül megélők nemzetévé. Egy kicsit mindenképp szebbé válna ezáltal a világ, és szebbé-jobbá válhatna a mi kis Kárpát-medencénk is.
Veszem is a kalapom, és kisétálok a vasárnapi ifimeccsre. Akármi lesz a végeredmény, ha a pályán azt látom, hogy az akarattal nincs gond, én biztosan megtapsolom a fiatal futballistákat. Ahogy gondolatban megtapsolom Ádám Martint is, és kalapot emelek teljesítménye előtt. Nem olyan nehéz ez, csak elhatározás kérdése.