Jó itt nálunk, Erdélyben – mondogatta szarkasztikusan Székelyudvarhelyről Budapestre honosodott tévés kollégám egy-egy vagány forgatási helyszínen. Kijelentéséből minden egyes alkalommal érezni lehetett, hogy több évtized után is nehezen viseli a tápos mentalitást. Itt álljunk meg egy szóra! Mielőtt valaki azt hinné, nemzetrothasztó írás következik, az ne is olvassa tovább! A rothasztásra megvannak határon innen és túl, de még a határon is a hivatásos szakik. Így meghagyom nekik a rothasztást, habár ahol tehetem, fékezem őket. Szóval jó itt nálunk, Erdélyben! Erről legutóbb erőteljesebben vasárnap este győződtem meg, amikor bekapcsoltam a tévét. Itt is nyitnom kell egy zárójelet, sokakkal ellentétben, nem tagadom, hogy tévét nézek. A tévé – ahogy minden más kütyü – egymagában nem rossz, csak meg kell tudni válogatni a műsorokat, illetve az okosságát is jól kell használni. Tehát időnként megnézem a Magyarország szeretlek! című műsort. Húsvétvasárnap lévén, a téma ott is a húsvét volt. A szóbeszéd című feladványban a húsvéti szokásokról kellett továbbadni infókat. Téma volt az eledelszentelés és a kecskeméti Emmausz-járás. A játékban részt vevő művészeknek nem sok fogalmuk volt arról, hogy mi lehet az eledelszentelés, illetve a megszentelt eledelek mit jelképeznek. Valahol érthető is a tudatlanság, hiszen nem mindenütt szokás az étek megáldása, vagy ahol az volt is, a globalizáció már régen legyőzte. A kecskeméti Emmausz-járásról én sem tudtam semmit, de azt egyértelműen sejtettem, hogy az alapja az lehetett, amikor feltámadása után Jézus megjelent az emmauszi tanítványoknak. Azon nem lepődtem meg annyira, hogy kivételesen az egyik művésznek fogalma nem volt az Emmausz-járás szokásáról, de annál is inkább azon igen, hogy még általános műveltségből sem tudta az emmauszi tanítványok történetét. Közben elgondolkodtam azon, s ha jól tudom, idestova több mint két évtizede Csíkszereda főterén tartják a Kárpát-medence legnagyobb eledelszentelését. Vajon a nagy színészek, művészek erről sem hallottak soha!? Szóval ez is megerősítette bennem, jó itt nálunk, Erdélyben. 
A napokban attól is hangos volt a sajtó, mi magunk is hírt adunk mai lapszámunkban arról, hogy elkészült Ferenc pápa magyarországi apostoli látogatásának hivatalos dala. Meghallgatva a Camino – Krisztus, a jövőnk című dalt, nem tudtam, hogy sírjak, kacagjak vagy őszintén örüljek. Azóta is ez a nagy kérdésem, s ha visszagondolok Ferenc pápa csíksomlyói látogatásának dalára, ugyancsak a kollégám mondása jut eszembe: jó itt nálunk, Erdélyben! A mi dalunk nemcsak attól volt jó, hogy a miénk volt, hanem attól is, hogy egyszerű, nem túlhájpolt „szakik” írták és adták elő, de mégis színvonalasabb volt, mint a mostani, amelynek amúgy rendkívül mély és tartalmas üzenete van.
Valóban jó itt nálunk, Erdélyben, s vigyázzunk arra, hogy az is maradjon! Ehhez talán leginkább józan észre és nem a jó(nak hitt) zenész(ek)re van szükség! Úgy látszik, nekünk székelyeknek ma is az őrködés a feladatunk! Ma nem úgy, mint a történelem más korszakaiban. Napjainkban őrködnünk kell önazonosságunk, hitünk, értékeink, szokásaink és hagyományaink felett, de nem azért, hogy mások skanzenként lássanak, és azért jöjjenek ide látogatóba. Camino – Krisztus, a jövőnk! – csak nem éppen úgy, ahogy a globalizáció szeretné!