Bevallom, jómagam is vegyes érzelmekkel követtem a magyar férfi kézilabda-válogatott világbajnoki szereplését, köszönhetően főként a magyar szurkolókra jellemző örök pesszimizmusnak. Tegye fel a kezét, aki nem úgy áll hozzá egy világversenyhez, legyen szó kézilabdáról, fociról, bármilyen sportágról, hogy á, hagyjuk, a magyarok esélytelenek! Így volt ez a kézi-vb előtt is: igazából kevés szurkoló hitt abban, hogy a csapat eléri célját, a legjobb nyolcba jutást, ami elengedhetetlen feltétele az olimpiai selejtezőtornán való részvételnek, pedig ugyanez a csapat a legutóbbi vébén ötödik lett, igaz, azóta leszerepelt a hazai Eb-n. Az biztos: cél teljesítve, a magyar férfi kézilabda-válogatott továbbra is harcban van Párizsért.
Tudom, a fanyalgók most azt mondják, nagy a lemaradásunk az északiakkal szemben, ami igaz is, bár az Izland elleni huszáros hajrára sokáig emlékezni fogunk. Türelem: lesz ez még jobb, kézilabdában is méltók leszünk régi nagy hírünkhöz, de addig se feledjük: a magyar válogatott ezen a vb-n megelőzte a komplett volt Jugoszláviát, az izlandiakat, hollandokat, lengyeleket. Hat éve a magyar kézilabda áldatlan állapotok között tengődött, azóta viszont tekintélyes szponzorok álltak mögé, egyre jobban tömegesítődik a sportág: 2015 óta 26 ezerről százezerre nőtt az igazolt sportolók száma, akik javarészt még ifjak, ám immár a körülmények is adottak számukra. Európa legnagyobb arénájától kezdve a legkisebb iskolai tornateremig rengeteg kézilabda-felület épült vagy újult meg, a hat év alatt hétszáz építési, felújítási munkálat példa nélküli Európa-szerte, vagyis van hol pallérozódjanak a jövő tehetségei, ráadásul öt határon túli területen (Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, Partium, Székelyföld) is beindult az akadémiai élet. Az már csak hab a tortán, hogy nőtt a lobbierő is, hiszen ma már újra van magyar az Európai Kézilabda-szövetség (EHF) elnökségében. A „kirakatban”, vagyis a válogatottaknál, kluboknál tapasztalt szakemberek dolgoznak, s a háttérben, a „gépházban” is kemény munka folyik. Ennek első jelei az utánpótlásban máris megmutatkoznak, hiszen – főleg a lányoknál – nem túlzás magyar juniordominanciáról beszélni.
A sportban nem lehet a jelent építeni, az adott, a jövőt viszont lehet, azon kell dolgozni, annak kell a feltételeit megteremteni. Na meg dolgozni, fejlődni, küzdeni kell. A magyar kézilabdát hiba lenne temetni, ha kijutunk Párizsba, ha nem. A rengeteg befektetett energia és munka megtérül, lesznek még sikeres generációk. Addig is lehet óbégatni, fotelből szakérteni, de ez mégiscsak a mi csapatunk. 
Ha nyer, ha kikap.