Rózsabokrok „Ez világ sem kell már nekem” Lelket szaggató emlékek vernek belém folyton éket fellazulnak a feszítékek szívem esője patakzik arcomon írlak és siratlak nincs számomra más most talán e rólad szóló zsoltár árnyad a télben jár jég-csendben kolindál csupán egy szakadt csuhán kutyák marakodnak rángatják cibálják ablakomon alig hallhatón koccan csupasz ág zúzmarát hullajtva itt villansz megint csak egy pillanatra most is szeretnélek volna hozzád ének ahogy távolodsz közelebb jön a múlt s minden mi volt folyton az időtlen Hiányt szaporítja vagy hogy ne légy voltál hogy légy veszteglő vesztem billog lelkemen maradsz örökkön tündöklő szerelmem amikor még nem voltam Én sem Te – külön volt világunk mígnem a lélek-vírus belénk nem oltotta lázát – tested üde illatát azóta is őrzöm – ceruzám a papíron e szép együttlét szavait rója lám fehér gyertyák gyúlnak a májusi gesztenyefán oly nagyon szeretted ezt a fényt a Legfelsőt sejtető kicsi remegő Lényt hiányzol a Mából hiányzol a nyárból titkait tároló szép őszies tájból botod árnyéka ott maradt a vízen nagy halunk tusáját visszaidézhetem szerelmet neked sosem vallottam tudtuk mi egymást meg nem vallottan a férfi tekintet jól ellegelt rajtad vak vágy űzhetett kéjvadat tested halmain kihűlt az ágyam nem maradt már vágyam rózsákat nem kötegeltem némelykor csak magamnak éltem ezt muszáj bevallanom lám újra virágzik a rózsabokor tündökletes rózsaszálak sugallják hogy Volt-magamba szálljak újra élem a percenetet amint veszejti lelkét a tested még itt vagy a Pillanatban pünkösdi harangok elhaló hangjában fénytelen szemek menedékében falfehéren s még mindig marad annyi reményem míg tűhegynyi helyet találnak a véréren hogy itt maradhatsz hosszan tartó másodpercek alatt csepegnek beléd a mérgek hogy tested üregeiben iszonyodjanak a férgek melyek már sok sejtet feléltek kegyeidbe miért fogadtál bűvkörödbe miért zártál siettél hogy itt hagyhassál mért ejtettél mért rejtettél mondd miért volt mondd miért volt most minden olyan idegen áram fut át az idegen ajtóm sem zárom hogy bárki rám találjon fürdetem lelkem ribancos magányban kereslek mindenhol minden szusszanásban olybá nőtt a Csend köröttem hallom amint darabjaikra hullnak szét a tárgyak zsigereim jelzik hogy hagyjam e csendben lassan oszlani magam (2016) Emléksodrásban a mohás követ ügyelem nagyapám magyar holdnyi birtokán úgy közelítem hogy senki telkén ne lábatlankodjam már megszelhető a lenyugvó Nap mint ropogósra sült kenyér bakancsomra tapad a sár irtóztatón valamikor a Föld vaja volt mit kiköpült magából ez a tájék északi fényben hunyorgatón az utca félhomályából Sanyi doktor köszön vissza ott biciklizik már félévszázada a bringa kerekeit kikezdte a rozsda küllői sem látszanak a gyorsan forgó Időben kasza nyit ösvényt a fű felnőtte parlagon milyen jó így mezítláb járni a talpat csiklandó csikófrizurára nyírt gyepes udvaron apám járt erre egykoron amikor a taliánnak tuszkoltak fel csontig fogyott lovakat a szállító kocsi rakterére egyike orron pattintotta patkós patájával feljajdul a csendjét féltő mező apám ágyba kényszerül mellkasán macska ül legalább ez idő alatt könyvet vett a kezébe megvilágosodott apád – mondja anyám bár mindig ilyen jámbor maradna emléksodrásban úszik mindaz mi felgyülemlett azóta az utcasarkon megfüdült keresztfa tartja még magát feltűnően nehézkesen már-már elejti korpuszát a hídmérlegen szénával terhelt szekeret latolnak s a lófogat tova rántja a rakományt szél cibálja a nyárfa ágait melyeken oly puhán lépkedtem szellő nyalta arcom s borsódzott a hátam pedig nyár volt a javából való őrzőnek hittem magam ott fenn a fán aki nem csupán csak magáért strázsál máskor meg szerelmesen rohantam jártam bolyongtam hogy aztán lesújtva viseljem hiábavalóságom kudarcát két tenyerem között nagyanyám barnás cserépvázáját forgatgatom olvasom róla a felpattogzott múltat gyalogolnak ujjaim a cserépre karcolt búzakoszorú nyomvonalain régi szavait hullajtja a szótár megsárgult lapjaival babrál a szeszélyes szél az udvaron (2015)