Valami felsőbb erő irányítja a kezemben az ecsetet, amikor festek – mondta egy interjú­alanyom, amikor arról kérdeztem, milyen ötletek, inspirációk alapján születnek meg alkotásai. Bölcs válasza azóta is sokszor eszembe jut, amikor megnézek egy kitűnő színdarabot, látok egy sokatmondó festményt vagy szobrot, olvasok egy elgondolkodtató novellát, regényt, hallgatok egy dallamot. Hiszem, hogy a felsoroltak létrehozásához nem elegendőek a puszta tárgyi eszközök, a megfelelő környezet és a szükséges tudás: mindezeken felül kell egy szinte megnevezhetetlen tényező, amitől üzenete lesz a műnek, közvetíteni tud valami fontosat, egyedit. De ahhoz, hogy éljenek, küldetésüket teljesítsék, szükség van a befogadóra, az értő szemlélőre, a kíváncsi tekintetre…

Nemrég a budapesti Szépművészeti Múzeum impozáns termeiben sétálva évszázadok művészetének miliője mesélt nekem; kultúrák, irányzatok és letűnt korok üzentek, dicsérve az alkotás mindenhatóságát. Az épületből kilépve mégsem volt éles a kontraszt, hiszen az emberi kéz lenyomata mindenhol látható: kiváltságos mindenki, aki létre tud hozni valami hasznosat, értékeset. Ahogy a lisztből, vízből és kovászból kenyér lesz, a kivágott fából homlokzati díszítőelem, az elvetett és gondozott magból bőséggel termő növény – mind attól a megnevezhetetlen plusztól lényegül át, az emberi kéz révén.
Ihlet, szorgalom, kedv vagy életerő kell hozzá, vagy esetleg mindez együtt? Az alkotásvágy egyidős az emberiséggel, és sokkal többet jelent, mint a jól végzett munka utáni elégedettség­érzés, a siker ígérete, a fizetségért végzett ellenszolgáltatás. Tenni kell, mert hajt az az erő, ami fentről érkezik, és sosem kérésre jön. Minden új napon erővel, bátorsággal vértez fel, s egy pillanatra sem hagy elbizonytalanodni, hogy az alkotásra szükség van. Nehéz élethelyzetekben még inkább: ha nem találunk választ a kérdéseinkre, félünk, keressük a helyünket a világban, ez lehet a válaszunk.