Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás gyümölcstengeren is túl, ott, ahol a dagonyázó galacsinhajtó bogárka túr, az Almafák hegyén, a Nagyszerű ligetben élt egy vidám jó tündér, akit Almáskertesnek hívtak. 
Almáskertes almafa házikóját csodás almafaerdő vette körül, ahol finom gyümölcsök teremtek, melyek mindenféle méretben, ízben és színekben pompáztak. Volt ott sárga, zöld, piros, vörös, narancs, rózsaszínű is, és ezek összes keveréke. Aki arra járt, finomabbnál finomabb almákat kóstolhatott, és elég volt csak egy köszönetet mondania Almáskertesnek a kedvességért. 

Télen sem áll meg az élet. A különböző ízeket a fagyvilág idejére az almáriumba gyűjtötte össze Almáskertes. Kint lágy hópihék fedik a tájat, és a hideg is elviselhetőbb, amikor a nyár ízeit kóstolgatja a tündér a vidáman pattogó kandalló előtt. Lekvár, kompót, gyümölcskocsonya és sok más finomság alatt roskadoznak ilyenkor a kamra polcai.
A kandalló előtt melegedve Almáskertes egy kicsi apró tücsköt látott a rét túloldalán a deres almafák alatt, aki éhezve és cidrizve próbált valami ehetőt találni, ám sikertelenül. A jószívű Almáskertes azonnal segítségére sietett a didergőnek.
– Kedves kis barátom, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte aggódva.
Tücsök Muri lehangoltan válaszolt: 
– Tudom, hogy élelmet kellett volna gyűjtenem télire, de felelőtlenül egész nyáron csak szórakoztam, s hirtelen rám szakadt a rideg, éhhalállal fenyegető tél.
Almáskertes kedvesen mosolygott, és így szólt: 
– Ne aggódj egy percet se! A kamrám telve finomsággal, bőven van elegendő élelem neked is.  
Ezzel megvendégelte Tücsök Murit, aki örömében vidáman húzta a nótát a jó ebédhez. Miután jóllaktak, Almáskertes elegendő élelemmel látta el a tücsköt, aki boldogan, elégedett szívvel tért haza. Búcsúzóul köszönetet mondott a jó tündérnek, hogy megmentette az életét.
– Tavasszal újra murizhatok, vidáman ugrándozhatok, de sosem felejtem el a jószívűségedet – mondta Tücsök Muri, majd megígérte, hogy máskor előrelátóbb lesz.