A digitális történetmesélés (digital storytelling – DST) rövid, mégis erősen érzelmi töltetű műfaj, amely a közösségi médiában különösen hatékonyan működik – ahol ma már egyre kevesebb figyelem jut a hosszabb tartalmakra. Dr. Hubbes László-Attila, a Csíkszeredai Kar oktatója és a képzés szervezője tizenkét évvel ezelőtt, egy budapesti konferencián találkozott először a DTS-sel. Elmondta, hogy már akkor megragadta a módszer, kiváló vizuális retorikai eszköznek tartja, és régóta szerette volna elhozni a képzést Csíkszeredába, erre végül az országos helyreállítási terv (PNRR) teremtett lehetőséget. A program elsősorban kommunikáció és PR szakos hallgatóknak, valamint egyetemi munkatársaknak szólt.

A budapesti trénerpáros az alapoktól, lépésről lépésre vezette végig a csapatot az alkotói folyamaton. Nagy Balázs a szövegek kidolgozásában segített, míg Bán Dávid a technikai megvalósításért és a vágásért felelt. Mint Nagy Balázs kiemelte, a digitális történetmesélés kulcsa az őszinteség: azon múlik minden, mennyire mer a szerző elmélyülni a saját történetében, és mekkora kockázatot vállal a feltárulkozással. A résztvevőket arra ösztönözte, hogy valódi, személyes élményeket, történeteket dolgozzanak fel. Ez azonban nem mindig könnyű feladat: minél képzettebb valaki, annál nehezebb lebontani az irodalmi sallangokat és egyszerűen, közvetlenül fogalmazni. A folyamat komoly önismereti munkát igényel, gyakran a múlttal való szembenézéssel jár – mondta.
Bán Dávid technikai tréner szerint az alkotás igazi tétje egy belső út bejárása: meg kell találni azt a személyes gondolatot, amit az alkotó valóban ki akar mondani. Bár a kisfilmek főként állóképekre épülnek, a cél mégis egy erős filmes hatás megteremtése. A technika – még ha időnként kihívásokat is tartogat – másodlagos; a hangsúly az alkotói fejlődésen van.
A módszer az oktatásban is zseniálisan alkalmazható – hangzott el. Kiváló példa erre a trénerpáros egy korábbi, holokauszttal foglalkozó projektje, amelyben diákok kutattak fel tárgyakat és történeteket, saját megismerési folyamatukat megfilmesítve. Ezzel a megközelítéssel a száraz, tankönyvi történelem hirtelen kézzelfoghatóvá és személyessé válik.
Bár a tempó elképesztően feszített volt, a hallgatók jól vették az akadályokat. A beszélgetésekből egyértelműen kiderült: az érintettek sokkal többet kaptak egyszerű technikai gyorstalpalónál. Simon Tamás elsőéves hallgató mindig vizuális típusnak tartotta magát, ezért jelentkezett a műhelyre. Kisfilmjében egy sorsfordító költözés és utazás történetét dolgozta fel. Beszámolójában kiemelte, a legnagyobb kihívást a technikai rész és a gyors tempó jelentette, ugyanakkor éppen a vágást találta a legizgalmasabbnak. 
A szakmai ismereteken túl a műhely jelentős önismereti tapasztalatot is nyújtott. András Anita harmadéves hallgató videóvágó készségeit szerette volna fejleszteni a képzésen, de a munka érzelmi mélysége őt is meglepte. Kifejtette, rengeteg érzelem tört felszínre, a feladat arra késztette, hogy mélyebbre ásson magában. Filmjében egy kis település, illetve a nagyszülei által épített faház történetén keresztül emlékezett meg a szereplőkről. Bár a technikai rész nem volt mindig egyszerű, különösen élvezte azt a folyamatot, amikor megtanulták, hogyan sűrítsenek be egy hosszabb történetet mindössze két percbe.
Páll Kriszta mesterképzős hallgatót pusztán a kíváncsiság és a fejlődni akarás vezérelte, így elvárások nélkül, teljes megéléssel vett részt a feladatokban. Egy rusztikus kulcsosház történetét dolgozta fel és filmesítette meg. Számára az jelentette a legnagyobb kihívást, hogyan kapcsolja össze a személyes élményeket a hely múltjával. A vágás folyamatát viszont kifejezetten inspirálónak találta: úgy érezte, az állóképek képesek voltak átadni mindazt az érzelmet, amit meg szeretett volna mutatni.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy a megszerzett tudást a jövőben is hasznosítani tudják – legyen szó egyetemi feladatokról, PR-munkáról vagy tartalomgyártásról.
Kriszta szerint senkit nem kell, hogy elriasszon a személyes történetek feldolgozása, hiszen a trénerek támogató közeget biztosítanak, ahol mindenki maga döntheti el, mennyire nyílik meg. Anita pedig hozzátette: az ilyen műhelyek nemcsak tudást adnak, hanem értékes kapcsolatok kialakítására is lehetőséget teremtenek.
A műhely végére nemcsak rövidfilmek születtek, hanem olyan személyes történetek is, amelyek közelebb vitték alkotói­kat saját múltjuk és önmaguk mélyebb megértéséhez.