Társasági táncosként mindig az első sorban táncolt a néhai Páll Ágnes táncoktató tánccsoportjában, városnapi felvonulásokon pedig mindig a menet élén lépkedett kecses tartással. A gyergyószentmiklósi születésű Nokta-Mán Imola idén már vendégként, a kiskunmajsai Ma­yossa Néptáncegyüttes tán­cosaként vett részt a nemrég zárult VII. Hóvirág Nép­tánc­találkozón. Hogyan válik valaki élenjáró társasági táncosból néptáncossá? – erről faggattuk a fiatal táncost. – Furcsa önt alföldi népviseletben látni, hiszen idehaza ritkán láthattuk székely ruhában is. Mi hozta a váltást, minek tudható be, hogy a társasági táncot néptáncra cserélte? – Ez csakis annak köszönhető, hogy Magyarországra költöztem, és szerettem volna beilleszkedni abba a társaságba, ahol a férjem jól érzi magát. Így hát beálltam a férjem tánccsoportjába. – Nem lett volna lehetősége rá, hogy ott is a társasági táncot folytassa, amiben idehaza már eredményeket ért el? – Magyarországon nincs akkora kultusza a társasági táncnak, a moderntáncnak, viszont sokkal nagyobb hangsúly esik a néptáncra, illetve a versenytáncra. Esetemben az is sokat nyomott a latban, hogy férjem a vezetője a Mayossa Néptáncegyüttesnek, és eléggé sokszor mennek kiszállásokra, fellépésekre, amelyeken szerettem volna én is részt venni. Így az egyetlen járható útnak az bizonyult, ha beállok a tánccsoportba, annál is inkább, mert továbbra is szerettem volna színpadon lenni. – Mit szóltak az itthoni Hóvirágosok, amikor néptáncosként látták viszont a színpadon? – Tetszett nekik és értékelték. Gáspár Judit, az egyik oktató azt mondta, meg sem látszik rajtam, hogy nem néptáncosként kezdtem. Végül igaza lett Antal Józsefnek, a Hóvirág korábbi vezetőjének, aki régebb mindig mondogatta: „Meglátod, Imola, néptáncost faragok belőled!” Neki nem jött össze, de mégis azzá lettem. – Milyen volt a váltás? – Nehéz. Minden furcsa volt, új környezet, új emberek, más szokások, nem volt könnyű a beilleszkedés, de mostanra úgy érzem, belerázódtam. Ebben nagy segítségemre volt elsősorban a férjem és azok a környezetemben lévő emberek, akik befogadtak, megértően és szeretettel viszonyultak hozzám. Egyébként Zsombón élünk – ez Szeged mellett egy kisebb település –, a férjem Majsán dolgozik, én meg Szegeden biológusként egy gyógyszerfejlesztő cégnél. – Akkor mára már elmondható, hogy otthonról hazatért… Milyen érzés egy másik közösség befogadott tagjaként hazatérni? – Jó is meg rossz is. Jó, mert a néptánc eggyel több „ürügy” a hazatérésre, rossz, mert bármennyire is otthonomnak tekintem továbbra is Gyergyó­szent­miklóst, érzem, hogy már nem ide tartozom, hogy itthon már vendégként tekintenek rám. Rossz ez az érzés, mert új otthonomban sokszor hiányzik a város az embereivel, a hangulatával és a hegyeivel. Jánossy Alíz