– Beszélne a népegészségügy történetéről, illetve az egészségbiztosító pénztár létrehozásának indokairól? 

– A népegészségügyi igaz­gatóság volt az egyetlen koordináló és finanszírozó is a rendszerváltástól egészen kétezerig, amikor megalakult az egészségbiztosító pénztár. A kialakításkor Hajdú Gábor személyében magyar volt az egészségügyi miniszter, ekkor kezdődtek az egyeztetések. Tulajdonképpen akkor váltak vállalkozóvá a családorvosok, amikor a Nyugat-Európára jellemző Bismarck-rendszert bevezették a korábbi, szovjet elven működő Zemskov-rendszer helyett, ami addig az egészségügyet jellemezte. A központosított és a központ által diktált feladatokat kellett végrehajtani országszerte. Diktatórikus és rosszul működő rendszer volt, állandó gyógyszerhiány és egyebek fordultak elő. Ezért átvették a bismarck-i finanszírozási módot, sajnos Romániában, mint megannyi mindent, ezt is sajátosan sikerült megvalósítani. Az új rendszernek több pozitív hatása volt, de talán árnyaltabb, helyspecifikusabb szempontokat is figyelembe kellett volna venni a bevezetéskor. A biztosítópénztár jelenléte önmagában nem fenyegetés, és az orvosok többsége jó kapcsolatot ápol az intézménnyel, akad azonban néhány kivétel, akik mindenkivel harcban állnak. A fiatal generáció egyre jobban vállalkozik, érti az informatikai világot, és ez biztató a szakma jövőjét illetően.

– A népegészségügyi igazgatóság ön szerint képes ellátni az összekötő szerepét a minisztérium és az alapellátásban dolgozó családorvosok között? 

– Néhány év kiesés megnyirbálta a híd szerepét a népegészségügyi igazgatóság tekintetében. A járványhelyzet sem kedvezett a kötetlenebb kapcsolatok ápolásának, amelyek igazán fontosak lennének a megfelelő működéshez. Nálunk a családorvosi hivatásra a politika is hatással van, ugyanis amíg a családorvosi szakmai szövetség újságíróknak nyilatkozhat, saját maga politikai ismertségét is növeli, és ez szavazatokban is kifejeződik később, addig ez nem tesz jót a családorvosok helyzetének. Főleg, mert nyilatkozataikban mindig valami negatív és szenzációszerű dolgot tárnak a nyilvánosság elé. Soha építő jellegű nyilatkozatot nem tettek, és ez a szakmai fórumokra is igaz. A testület vezetősége nem olyan, hogy együttműködést eredményezhetne, és ez a magyar sajtóban megjelenő cikkeket olvasva a fiatalokat is elrettenti a szakmától.

– A családorvosi praxisok vállalkozásként működnek. Mi a véleménye az ennek hatására kialakult kapitalista szemléletmódról az egészségügyben? 

– Lehet azon vitatkozni, hol romlott el a rendszer, de már késő. Ráadásul, innen, Hargita megyéből nem tudjuk megváltoztatni a kialakult helyzetet. Erősebb gazdasági mutatókkal rendelkező megyékben és régiókban, mint a Bánság, Partium vagy éppen Kolozsvár, a családorvosok nagyvállalkozóknak számítanak, rendelőtársaságokat működtetnek. Hargita megye még nem tart ott. Nem értek egyet a kialakult helyzettel, az abszolút piaci viszonyoknak nincs is helye az egészségügyben. A profit és pénzbeli juttatások kellene a legkevésbé érvényesüljenek a családorvosi szakmában, sokkal inkább az egészségnyereség kellene előtérbe kerüljön. Aki családorvosként dolgozik, nemcsak vállalkozást működtet, hanem hivatása is van egyben. A tapasztalatok szerint a családorvosok tudatában vannak hivatásuk jelentőségének, és e szerint is végzik munkájukat. De kivételek is léteznek, őket figyelmeztetni kell. Olyan kérdéskör, ahol a felelősség megoszlik, és mindenkinek megvan a maga felelőssége. Szükség van az együttműködésre, hogy a rendszer működhessen. Tapasztalatból mondom, sokszor maguk a családorvosok feketítik be annyira a családorvosi létet, hogy a fiataloknak elmegy a kedve a pályától. Sok rosszat lehet olvasni és látni a sajtóban, hogy mennyire rossz családorvosnak lenni. Panaszkodnak, hogy alacsony a bérezés, ennek viszont minden megye egészségbiztosító pénztárának honlapján utána lehet járni.

– Milyen helyzet alakult ki a praxisvásárlás körül? 

– A praxisvásárlási törvény sem könnyíti meg a pályakezdő fiatalok számára az elhelyezkedést. Tíz év egyetem után, és ha az orvosnak családja is van, nehéz pénzt spórolni a praxisvásárlásra. Az idős családorvosok nyugdíj előtt utolsó jelentősebb pénzforráshoz jutnak praxisuk eladásával. A családorvosok magánvállalkozók közpénzből. Annyi nyugdíjalapot teremtenek maguknak, amennyit befizetnek, sokan a pillanatnyi kiadásokra gondoltak, és nem foglalkoztak kellőképpen a nyugdíjalap-befizetéssel, a praxis eladásával utolsó pénzügyi lehetőséget teremtenek maguknak. Esetenként tényleg csak a praxis eladását jelenti, mert főleg vidéki rendelők esetében az épület az önkormányzat tulajdonában van. A népegészségügy egyáltalán nem érintett a praxisvásárlásban és -eladásban, teljesen a két fél közötti üzletről van szó. Viszont felmerül a kérdés, honnan legyen a frissen végzett orvosnak tíz-, vagy akár harmincezer eurója a praxis megvásárlására. Ezek mind akadályt jelentenek munkavállalás tekintetében. A régi orvosok többsége ingyen kapta a praxist, leszámítva nagyon elenyésző esetekben, főleg városokon, ahol egyes orvosok vásároltak helyiségeket tevékenységük, praxisuk gyakorlása céljából. Az önkormányzatok is támogatják családorvosaikat, ugyanis a családorvos kincs közössége számára. A praxis eladása olyan, mintha jószágokat adnának el, holott a páciens szabad és szabadon választhatja meg családorvosát. Oda-vissza jellemző, hogy a páciens nem elégedett orvosával, vagy éppen fordítva. A népegészségügyi igazgatóságnál azt tanácsoljuk, keressen más családorvost, hogyha negatív tapasztalatai vannak, viszont ez falun már csak a távolságok miatt is nehezebb. Szükség lenne konkurenciára a családorvosok között a jobb körülmények megteremtése és szelektálás végett, jelen pillanatban azonban sem megye-, sem országos szinten nem tartunk itt. A fiataloknak azt tanácsoljuk, elsősorban ott alakítsanak ki praxist, ahol családorvoshiány van, vagy sok a panasz a családorvosra, mert sajnos erre is van példa. Így nem kell praxist vásároljanak, mert ha vásárolnak, még az sem garancia, hogy a betegek annál az orvosnál maradnak. Szakmailag nem támogatom a praxisvásárlást. Gyergyóremetéhez hasonló módon működhetne megyeszerte, hogy a nyugdíjba vonuló családorvos kiképzi a következő családorvost, akit már ismernek betegei. Az idős családorvos is végezhette munkáját, amíg szerette volna, mert általánosan véve egyre inkább kitolódik a családorvosok életkora.