– Hogyan érintette Önöket a Pro Urbe díj?

– Nagyon nagy örömmel fogadták a csoport tagjai, úgy érezték, hogy értékelve van a többéves, évtizedes munkájuk. Tudom, mindenki azt mondja, hogy nem vár el az ember díjat vagy dicséretet. Ezt így is illik mondani. Nem akarok sem túl szerény lenni, sem öntelt, viszont a realitás talaján maradva: nem várták, de megérdemeltnek érezték a díjat. Mindenképp nagyon jólesett a csoportnak, mert azt a sok önzetlen munkát, amit befektettek, értékeltnek érezték. A visszajelzés fontos, hogy tudják: jó az, amit csinálnak, amiért dolgoznak.

– Mi a helyzet a közönség visszajelzéseivel?

– Amit tudok, az, hogy előadás után tényleg meg van hatódva a közönség, néha könnyes szemekkel távoznak az emberek. Mindig megnézem az előadást, és azt látom, hogy bármilyen időjárási viszontagság ellenére kijönnek megnézni. Lehet, hogy már látták ötször-hatszor, de nekik fontos a húsvétra való ráhangolódás szempontjából, hogy ezt a virágvasárnapi passiójátékot megnézzék. Mindegy, hogy esik vagy havaz, az emberek eljönnek.

– Mikor volt a legviszontagságosabb előadni a passiójátékot?

– Lehet, hogy pont az első évben, 1996-ban. Ez még a Szent Péter és Szent Pál templomtól indult utcai felvonulással, processzióval, zászlóaljjal. Amikor bementünk a templomba, még nyoma nem volt hónak, amikor kijöttünk, nagy pelyhek hulltak, és mire leértünk, már nagy hó volt. Emlékszem, mindenki sajnálta Jézust, hogy most meg fog fázni. Volt olyan is az egyik évben, hogy térdig érő hó volt, és hókotrót kellett hívni, hogy megtisztítsa a terepet.

– Mennyire nehéz a közös munka, a próbák egyeztetése?

– Én hosszú idő után átadtam a rendezéssel járó feladatkört Oláh-Bányai Iringónak. Mint szemlélő, úgy látom, nagyon jó az összhang, mivel most már családosokként jönnek a próbákra. Az én volt tanítványaim, akik a balettiskolában voltak táncosok, idővel hozták a férjeiket, vagy a Segítő Mária Gimnáziumból katonaszerepre hívott személyek később hozták a feleségeiket és a gyermekeket, és így ma már családostul jönnek a próbákra, előadásokra. Az összhang megvan. Ez már egy nagyon összeforrott csoport, egymás tekintetéből értenek. Már nem kell olyan sok próba, egy-kettő elégséges, mivel mindenkinek a zsigereiben van, hogy mi a feladata. Vannak dupla szereposztások, pont azért, hogy mindenki szerephez juthasson. Amit nagyon fontos megemlíteni, hogy mindenki hatalmas alázattal vesz részt ebben. Az orvos, közgazdász, tanár vagy banki alkalmazott nem érzi azt, hogy veszít a presztízséből, ha a tömegből megnézik őt páciensei, üzletfelei, tanítványai, hanem pont hogy felemelő számukra.

– Mi az, ami dinamikussá tudja tenni a közös munkát?

– Az összhang, hogy segítőkészség van egymás iránt, és hogy nemcsak a próbák alatt találkozik a csoport, hanem bejáratott éves eseményeken is. Az évet egy farsangi bállal szoktuk kezdeni, megvan a szervezője a csoportból, aki ezzel foglalkozik,  és oda csak a felnőttek, a párok mennek. Utána jönnek a próbák, az előadások, és ezzel egy időben a kihagyhatatlan virágvasárnapi közös ebéd, ahova eljönnek a passiós veteránok, akik már nem vállalnak ugyan szerepet, de a háttérmunkából bőven kiveszik a részüket. Aztán szoktunk tartani egy túrát a hegyekben, mert a természet közelségében rá lehet találni saját magunk békéjére, csendjére, a Jóistennel való kapcsolatunkat jobban el tudjuk mélyíteni. Valamint van mindig Varságon egy családos hétvége, ahol a gyermekek is jelen vannak, és közösen bográcsozik, kirándul mindenki. Ilyenkor a gyermekek is találkoznak, és amikor mennek próbára vagy előadásra, akkor már barátokként teszik. Tehát igazából egy évben többször történik csapatépítés.

– Ha jól sejtem, a hétköznapokra is kihatással van az a bizonyos virágvasárnapi előadás…

– Mivel egy egyházi ünnep részesei vagyunk, számunkra fontos, hogy az életünk is olyan legyen, hogy hitelesek lehessünk. Példaadók szeretnénk lenni. A cselekedet, a viselkedés és a kimondott szó összhangra kell találjon. 

– Ön szerint mit jelent a csapat munkássága a vallási közösség építésében?

– Szerintem mindenképp küldetéstudattal teszi a feladát a csoport, nem tudatosan, hanem elsősorban belső vágyból. Hiszen nekik is jó, az ő lelküknek az épülésére is szolgál egyben. Mert az ember úgy gondolja, hogyha neki jó valami, akkor az másnak is jó, fontos lehet. Ha olyan lelkülettel tudom csinálni, ha sugárzom magamból, hogy én ebben hiszek, akkor meg tudok győzni mást is, hogy higgyen benne.

– Sikeresnek mondható ez a küldetés?

– Azt el kell mondanom, hogy maga a Passió-csoport szerénységgel működött. Külföldön sokkal jobban ismerték magát a Passiót, mint az itthoniak, pont ebből a szerénységből és alázatosságból kifolyólag. Ez így jól is van, csak annak a realitását akarom érzékeltetni, hogy külföldön sokkal jobban ismerik a munkánkat. Tudni kell, hogy ez a passiójáték egyedi Európában, és már évekkel ezelőtt Svájcban megkapta a legeredetibb passiójáték díját. Ezt soha nem vertük nagydobra – még Miklós József tanár úr idejében történt, ketten vettük át azt a díjat.

– Melyek a további tervek, célok, tennivalók?

– Terv és tennivaló is van bőven. Például a ruhák még ezelőtt harminc évvel készültek, fel kellene újítani azokat... Igen sok mindent kellene még megvalósítani, és most az idei Európassió Kongresszus adott egy lendületet a csapatnak. A megszervezése másfél éves, intenzív előkészítő munka volt, ami ismét segített minket egy cél elérésében. A közösséget még jobban motiválta, mindenki érezte, hogy még többre is képesek vagyunk. Az, hogy idejött az európai passiójátszás elitje, hogy meg tudtuk mutatni a kultúránkat, azt, hogy kik vagyunk, még jobban összekovácsolta a csapatot. A céljaink között szerepel, hogy elvigyük máshová is a játékot, kimozdítsuk Csíksomlyóról. Továbbá szeretnénk vissza­állítani azt a régi hagyományt, hogy a szenvedéstörténetet a nyeregben is előadjuk a pünkösdi búcsú után. Úgy gondoljuk, hogy lenne rá igény, főleg a zarándokok részéről, akik eljönnek hozzánk az ünnep alkalmából. De a fő célunk az, hogy átadjuk ezt a hagyományt, a közösségi érzést, erőt a következő generációnak, a gyermekeinknek. Az elidegenedő világban egy biztos támpontot jelentene nekik, amellyel a közönségben is fel tudnák ébreszteni, illetve visszaadni a hitet, az Istenhez vezető utat.