Cáfolni látszott minden, a gyermekeknek az írott szó iránti érdektelenségére vonatkozó állítást a pénteki balánbányai gyermekekkel együtt végzett szerkesztőségi munka. Az általános iskola felső tagozatán tanuló 10–14 éves fiúk és lányok diákújságot készítettek lapunk munkatársaival együtt. A műhelymunka a lapunk fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat része. [caption id="attachment_65269" align="aligncenter" width="1000"] A diákok nagy érdeklődést mutattak. Iskolaújság indult Fotó: Orbán Loránd Levente[/caption] Az előkészítési munka során felkértük a gyermekeket – tanáraik támogatását kérve –, hogy írjanak olyan témákról, amelyeket szeretnének viszontlátni, olvasni és másokkal is elolvastatni egy általuk szerkesztett diákújságban. Így mire péntek délelőtt megérkeztünk az iskolába, Facebook messengeren, illetve adattárolón már vártak a különböző anyagok: kis cikk, amelyben bemutatkozott a 7. B osztály – bemutatva egyúttal a diákok kedvencét, a biológiaszertár lakóját, a Géza névre hallgató csontvázat –; terjedelmes jegyzet arról, hogy miért jó az Ördögborda néptáncegyüttes tagjának lenni; de volt ott film- és sorozatajánló, videojáték-ajánló, zeneajánló; hasznos tudnivalók a lovakról és a világ hét csodájáról, no meg egy terjedelmes eszmefuttatás a videojátékokról, egybevetve a játék hasznos volta és káros hatása mellett felsorakoztatott érveket. Míg szerkesztőként a kézira­tokkal dolgoztam, tördelőszerkesztő kollégám, Xantus G. Lehel a lap grafikai képét adta meg, hogy majd csak be kelljen tölteni a szerkesztett anyagokat, illetve hogy a kidolgozott stíluslapokat a későbbiek során is használhassák a diákújság készítői. Közben a gyermekek újság­írós­dit játszottak Pál Bíborka kolléganőnk irányításával: egy híresség bőrébe kellett bújjanak és kíváncsiskodó újságírói kérdésekre válaszoljanak. A gyermekek választása Keresztes Ildikó énekesre esett, páran közülük szerre alakították a művésznőt és készségesen válaszoltak újságíróként fellépő társaik kérdéseire. Ezt követően egy bűnügyet kellett kitalálniuk, és eljátszaniuk az áldozat, az elkövető, az esetet kivizsgáló rendőr, a szemtanú, no meg a történéseket rögzítő újságíró szerepét. Mindkét szerepjátékból írás született: interjú a képzeletbeli Keresztes Ildikóval, no meg egy rendőrségi tudósítás a kedvenc macskájától megfosztott nőről. Végül – míg az utólag elkészült anyagokat is próbálta elhelyezni Xantus Lehel a diákújság hasábjain – jómagam a sajtóműfajokat ismertettem a kíváncsi, érdeklődő hallgatósággal, majd kedvenc csontvázuk iránti ragaszkodásuk jeléül lapjuknak a Géza Barátai címet adták. A gyermekekkel töltött mintegy négy óra eseményekben, történésekben és élményekben gazdagnak bizonyult, cáfolva azt a sokszor hallott vélekedést, hogy a hasonló korú gyermekeket nem érdekli semmi, főként nem az írás, az olvasás. S megerősített abban, hogy érdemes írni, újságot készíteni, mert olvasóink nem halnak ki az idősebb generációval együtt. Kívánjuk Géza Barátainak, hogy érje meg ő is az ötven esztendőt! Sarány István