A Gyulafehérvári Caritas programjaiban hátrányos helyzetű fiatalokkal, mélyszegénységben élő családokkal dolgozó, segítő szakmájú munkatársak a tragédia hallatán az Erőss Zsolt Arénába igyekeztek már a tűzeset másod-, illetve harmadnapján. Szakemberek ők, akiknek többsége rendszeres kapcsolatban van roma közösségekkel, így benyomásaik, javaslataik segíthetnek, hogy jobban értsük a bajban lévők egy-egy reakcióját.

Benkő Zsuzsanna szo­ci­ál­pe­da­gó­gus Maros megyéből érkezett, a csejdi délutáni foglalkoztató munkatársa, illetve facilitátor, a roma közösséggel napi kapcsolatban van.
– Pénteken délután hívott a kolléganő, hogy mehetnénk, ha van erre belső indíttatásom. Ez nem volt kérdés, és megérkezve az arénához, az lepett meg, hogy mennyi ember akar és tud is segíteni. A tűzkárosult családokról az volt a benyomásom, hogy vannak felnőttek, akik nem vesztették el a reményt, a gyerekek pedig még nem fogták fel, mi is történt, kirándulásszerű volt az új környezet.
Zsuzsa úgy gondolja, a magyar közösség tisztességgel segítette a bajban lévőket, sokan voltak, akik nem a megvetést, ítélkezést választották, hanem az általánosításból az egyedi értékek felé irányították figyelmüket:
– Ott volt a somlyóiak között egy lány, tizenhárom éves. Őt az édesanyja egyévesen beadta árvaházba, a nagymamája kétévesen utána ment, kivette. Iskolába jár, cukrász szeretne lenni. Ez elismerést érdemel.
A nézőpontváltásra a szo­ci­ál­pe­da­gó­gus szerint egyaránt szükség van a segítettek és segítők körében is:
– Az új otthon egy olyan hely kell legyen, melynek építésében ők is részt vesznek, amelyről elmondhatják: igen, leégett a házam, de segítséggel új életet kezdhetek.
Györfi Kinga a Caritas őr­kő­i tevékenységét segíti szo­ci­ál­pe­da­gó­gus­ként. Csíkszeredában a kamaszokkal igyekezett több időt tölteni:
– Visszamentek páran a Somlyó utcába, és jöttek, telefonjukon mutatták a megégett állatokat. Láttam síró suhancokat. Láttam az édesanyát, aki éppen fürdette gyermekét, amikor menekülni kellett. Egy pokrócba csavarta gyermekét. Ez a kettő maradt meg neki.
A veszteség, a nagy tömeg bizony nehézségeket szül, arra panaszkodtak többen, hogy éjszaka nem tudnak pihenni, mert a kamaszok sokáig fent vannak, hangoskodnak, s amikor elcsendesül a sportcsarnok, akkor már hajnalodik, kezdenek sorban felsírni a kisbabák.
– Furcsa lehet sokaknak azt hallani, hogy egy ilyen veszteség után van, aki leghangosabban egy piros ruhácskát sirat, mely bent égett a házban. A ruha, a tárgy mögött ott van valami több: az, ami az identitásához tartozott, amit ő most elveszített. Azt szeretné, hogy ebben a hajléktalanságban legyen valami, ami meghatározza, hogy ki ő. Ő, aki ma is azt az életét látja ideálisnak, ami volt a tűz előtt.
Tilinger Mónika a ma­ros­szent­györgy­i roma programban pszichológusként dolgozik. Szombaton a helyszínre érve tapasztalta, hogy profi csapat hangolja össze a munkát, látszott, hogy már folyamatban van a lelki támasz nyújtása is.
– Akikkel beszélgettem, azok között volt, aki még a kezdeti sokkot élte, mondva, még most is előtte van, ahogy ég mindene. Voltak olyanok, akik mondvacsinált problémákra irányították a figyelmüket, hogy ne kelljen tudomásul venniük a valóságot: mindenük odalett.
A beszélgetésekből kiderült, volt, aki sok éven át építette viskóját, múlt nyáron végre beköltözhetett, most azt a kicsit is elveszítette.
– Ha megértenénk, hány pofont kaptak az életben ezek az emberek, ha átéreznénk ezt a jelenlegi, teljes kiszolgáltatottságukat, félretennénk az előítéleteinket, és értékelnénk, segítenénk, hogy gyarapodjon a belső erő, amely segít kitörni az örökölt sorsból, esélyt ad egy jobb életre.
Györgyicze Katalin Csíkszeredában a fogyatékkal élő fiatalok foglalkoztatójában dolgozik szociális munkásként. A romasággal, mint mondja, nem volt szakmai kapcsolata péntekig, és az arénához érkezve úgy tűnt, távolról, vannak épp elegen, rá már nincs is szükség. Közelről más volt a kép: a profi eligazítás, a kétóránkénti gyűlésezés összehangolta a segítők munkáját, világossá téve: a bajbajutottak hálásak a segítségért, de még nem tudnak előre látni, hogy mi lesz tovább.
– A hálát erősítettük, mert csütörtök estétől ott voltak, bezártságban, és ilyen helyzetben nem kizárt, hogy ekkora tömegben megjelenik az agresszió – jegyezte meg.
A szociális munkás azt látja nagy pozitívumnak, hogy a tűzkárosultak számára nemcsak a meleg étel és a lakhatás biztosított, hanem van, aki szóba álljon velük, segítse a veszteség, a gyász feldolgozását.
– Sokan gondolják úgy, hogy nem kell segíteni, mert ők romák. Én azt mondom, az emberség nem általánosít és nem válogat a nemzetek között. Itt bajbajutottak vannak. Most van alkalom, hogy megmutassuk, elsősorban egymásnak, hogy mi milyen emberek vagyunk – hangsúlyozta.
Dósa Hanna pszichológusként a csejdi közösséget ismerve mondta el, Csíkszeredában is azt tapasztalta, hogy a romák egy nagyon összetartó közösség, s bár kívülállónak úgy tűnhet, nincsenek törvényeik, őket a rokoni szálak tartják meg.
– Rákérdeztem egy asszonyra, ő kihez tartozik, és a teremben lévők felét mutatta mint rokonait – mondta a pszichológus, rávilágítva, ottjártakor nyugalom volt a közösségben, a hála volt az uralkodó érzés, hogy rajtuk segítettek.
Félő viszont, hogy ahogy telnek a napok, ez változik, és a segítőkre nagy feladat hárul: fel kell készíteni az embereket a jövőre, csak így kerülhető el a káosz.
– Többen mondták, hogy tartanak attól, ez a luxus lejár, azt is jelezték, unatkoznak. Egyszer csak elegük lesz a semmittevésből, és haza akarnak menni. Arról kell tájékoztatni őket, hogy a régi életükbe nem mehetnek vissza, ez nem lehet tabu, és meg kell nyugtatni őket: bár az életük nem lesz olyan, mint eddig, de nem hagyják magukra, nem lesznek útonállók.
 

Balázs Kata, 
Gyulafehérvári Caritas