Az asztalon szalonna házi pityókás kenyérrel és a kertben termett hagymával – már-már szürreális csendélet, ha a huszonegyedik század élelmiszergyáraira, génmódosított kajáira gondolunk. Amilyen tempóban változott a világrend az elmúlt évtizedekben, nem csodálkozhatunk, hogy az étkezésünk is egészen modern technológiáktól sújtva újul meg… A szemünk előtt lett a liszt-víz-kovász szentháromságából enzimeket, növényi olajokat, tartósítószereket és még ki tudja, mi mindent tartalmazó élelmiSZER, eljött a tökéletesen egyforma, fényes héjú, vegyszerekkel termelt paradicsomok, uborkák vagy a mikoorganizmusoktól megfosztott UHT-tejek térhódítása, hogy csak néhányat említsek alapélelmiszereink közül. 
A nagyipari termelésben fellelhető furcsaságok között, mondhatni, újdonságként van jelen a műhús előállításának technológiája, és itt nem a növényi, húsízt utánzó termékekre gondolok, hanem arra, amelyet állatokból vett sejtminta segítségével, biokémiai folyamatok révén hoznak létre. A húslaboratóriumokban a sejtminta mellé tápanyagokat társítanak, aminek hatására darálthús-állagú valami jön létre, de lesz abból pulykamell vagy bármi más, ami a fogyasztót izgalomba hozza.
Aki azt gondolja, hogy ez a távoli jövő, az téved, hiszen a nagyvállalatok már készítik elő az ipari gyártást, s bizonyára az engedélyezés folyamata csak az utolsó láncszem lesz… A technológia révén azt ígérik, nem kell majd állatot ölni ahhoz, hogy húshoz jussunk, így bizonyára emberek milliói fogják nyugodt lelkiismerettel majszolni az ízfokozókkal tuningolt húst.
Ahogy elmélázom a jövőn, sokszor eszembe jut a kérdés, mi adja majd meg a valós-igazi érzetet, csak a táplálkozásnál maradva. A műhúsból készült kacsacomb (vajon csont nélküli húsok lesznek csak?!) mellé elfogyasztunk egy bornak nevezett alkoholos nedűt, aminek valószínűleg semmi köze nem lesz a szőlőhöz? Táplálékkiegészítőkből vesszük magunkhoz a szükséges, pontosan kiszámított vitaminadagunkat, s örökre elfelejtjük a házi füstölt kolbász ízét? 
Amikor túlságosan magával ragad a táplálkozással kapcsolatos sötét jövőkép, megnyugvásként előveszek egy üveg házi zsírt a kamrából, pityókás házikenyeret szelek hozzá, s a kertbe szaladok friss paradicsomért, retekért, télen hagymáért a pincébe. Bár minden újdonságot kipróbálok, és szívesen kísérletezem a konyhában, van, ami örök. Ahogy kedves ismerősöm mondta nemrég, korunk legnagyobb luxusa a minőségi élelem és a friss levegő, hiszen sokak számára ez már elérhetetlen, vagy olyan anyagi erőfeszítést igényel, ami nem vállalható. Nekünk (még) megadatik, tegyünk érte, hogy sokáig így maradjon!