Aznap mindent úgy alakítottam, hogy legyen időm ráérősen készülődni. Az ezzel kapcsolatos apró rituálék, a várakozás öröme mind-mind hozzáadnak a természetben töltött élményórákhoz.
Ahogy elhagyom a települést, a mezőt, és egyre közelebb érkezem a fenyvesekhez, minden megváltozik, hiszen lelassulok. Hallom a madárdalt, a fák susogását, az apró neszeket a bokorból, és magam mögött hagyom a gondjaimat, a megoldásra váró feladatokat. Itt nincs más, csak a természet törvényei és az a csodálatos összhang, amelyhez érdemes kapcsolódni.
Bár hosszú a túraútvonal, nem érzek fáradtságot, csak azt, hogy része vagyok a Nagy Egésznek: visznek a lábaim, egyre feljebb a meredek hegyoldalon. A sziklás részeken, ahol régen el sem indultam volna, most magabiztosan haladok, mert tudom, hogy megér minden fáradságot és veszélyt a hamarosan elém táruló látvány. 

Itt nem lehet sietni, még akkor sem, ha vihar közeledik, vagy elszámoltam az időt, és hamarosan sötét lesz. Nem érdemes gyorsítani a tempón, mert az út végére nem marad erő: be kell osztani gondosan, előrelátóan. Ez nem könnyű, mert a mindennapok azt tanítják, hogy operatívak legyünk, végezzünk minél hamarabb minél több feladattal. S hogy mi jön utána? Valószínűleg még több feladat, egészen a kimerülésig, a kiabáló testi tünetekig. De ebben a környezetben nyugodtan lassíthatok, mert semmi értelme a rohanásnak, az aggódásnak, a nehéz gondolatoknak.
A hegycsúcson szél van, átjárja mindenem, kifújja belőlem a hétköznapok nyűgeit. Ott állok és rácsodálkozom a tájra, mint aki sosem látott égbe nyúló fenyőfát, hatalmas sziklát, szaladó felhőket. A látvány olyan erővel hat rám, hogy ezernyi érzés tör felszínre, könnyek futnak végig az arcomon. Ahogy az állandóan változó és mégis ugyanolyan tájban meglátom a szépet, tudom, hogy minden innen indul és ide érkezik vissza.
Visszafelé még könnyedebben lépkedek, keresem a kapaszkodókat, de a táj minden részletét elraktározom magamban. Enélkül nem lenne energiám a hétköznapokhoz, amikor erőmön felül kell teljesítenem, nem tudnám megkeresni a szépet minden nehézségben. De így gazdag vagyok: lecsukom a szemem és felidézem a Csodát, a természet mindenekfeletti hatalmát, erejét, energiáját, amely engem is éltet, táplál és boldoggá tesz.