A történeteink mindenikének pontos súlya és célja van. Van könnyedebb és terhelőbb, hazugságokkal vagy igazságokkal teli, olyan, ami tényszerű, és olyan, amiben hinni kell, hogy igaz lehessen. Holisztikus lencsével vizsgálva ezeknek mind szerepük van abban, hogy egészséges világkép alakuljon ki bennünk, vagy hogy fenntartani tudjuk magunkban a kiépített rendszert: ezalatt elég csupán azt érteni, hogy a didaktikusnak mondható mesék, a krimik, szépirodalmi alkotások és a sokszor elrettentő sajtóhírek is kellenek ahhoz, hogy az erkölcsösség fellelhető maradjon bennünk.

Az általunk klasszikusnak ismert mesék legtöbbje tartalmaz tragikus elemeket, az öncsonkításon és az emberrabláson át egészen a másféle emberi kártevésekig, melyeknek bár felnőtt szemmel tekintve súlyos és káros hatásai lehetnek, a gyermeki én fejlődését, a gyermekkor fejlődési szakaszainak meglépését segítik elő. Ezt a szabályszerűvé fejlesztett jelenséget kutatja és fejti ki Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című tanulmánykötetében, ami az ősmeséket, archetípusokat és meseszereplők karaktereit vizsgálva mutat rá: a mesék sokszor ijesztő és kegyetlen motívumai nem ártalmasak, mi több, fontos szerepük van a gyermekek lélektani és szellemi fejlődésében. 
Bár a maga mivoltában egy összetett pszichológiai témát feldolgozó könyv, nem hasonlítható sem Jung komplexitásához, sem Thomas Erikson felkapott, könnyedebb nyelvezetű köteteihez; kíváncsi szülőknek, kutakodó ínyenceknek és a szépirodalmi kalandozásokból némileg kiábrándult felfedezőknek is izgalmas csemegét nyújthat. Azok számára, akik az eurázsiai népek meséiben és a mitológiai történetekben kevésbé jártasak, hasznos mankóként szolgálhatnak a lábjegyzetek, valamint a név- és tárgymutatók, melyek gondos és részletes összeállítása mutatja: nemcsak szakembereknek szánták a könyvet.
Hogy miért is olvastatja magát a kötet? Elsőre szembeötlik, hogy a tartalom koherensen, a gyermekkor fejlődési szakaszainak megfelelően, valamint azok nagyobb váltásait, akár válságpontjait részletesen bemutatva tevődik össze. Egyenlően tárgyalja a szexualitásra való gyermekkori ráeszmélést, az egyén autonómiára való törekvését, az ödipális konfliktus – azaz az ellenkező nemű szülő iránt érzett vonzalom – keltette problémákat és az emberi természet kettősségét.
A könyvet olvasva mindig erős nosztalgia uralkodott el rajtam, és az az érzés, hogy akárhányszor fogom kézbe venni, a mesék valódi varázsát nem fogom tudni megérteni. Számomra külön jó pont, hogy bár a könyv felmutatja, nem törekszik elhitetni Mircea Eliade tézisét a mesék eredetéről. Fejtegeti, elemzi azokat, utat mutat a hatásos és izgalmas mesélés felé, de a mese misztériumától nem fosztja meg sem az olvasót, sem a hallgatót, így tudtam ártatlan, gyermeki és gondoskodásra törekvő szülői szemmel is olvasni a könyvet – kicsit együttérezve a farkassal, kézen fogva a libapásztorlányt, hajózva Szindbáddal és rácsukva a banyára a vasajtót. Úgy olvashattam bűnről, hogy közben vétkeztem és megbűnhődtem, felvidultam és megtörtem, közben pedig nem haragudott emiatt rám senki.