Ötezer évet léptünk vissza a múltba, amikor – végre – felfedezhettük a Stonehenge-t, Nagy-Britannia misztikus őskori építményét. Az oda­vezető út se semmi, mert leszállva az autópályáról, a vidéki Anglia keskeny, kanyargós útjain, kis településeken, hagyományos jellegű vörös téglás vagy fagerendás épületek, ódon templomok, hívogató kastélykapuk, tavak, az Avon folyó és csatornái között autóztunk, ahol minden olyan volt, mint egy angol regényben, szinte vártam, hogy az út szélén feltűnik Jane Austen, vagy az egyik ódon kőház ajtaján kilép valamelyik Brontë lány.
Az UNESCO Világörökség része a Stonehenge, amely közel sem csak a fotókról sokak által jól ismert kőkör. Felfedezése a modern, letisztult vonalú látogatóközponttól indul. Ide még visszatértünk, de egyszer a rekonstruált neolitikum kori házacskák körül bóklásztunk, ahol többek között azt is megmutatják a nézőnek, hogy feltehetően milyen módszerrel, milyen eszközökkel szállíthatták a helyszínre a többtonnás köveket – nem is akárhonnan, hanem Walesből, több mint 300 kilométeres távolságból!

Mintegy két kilométeres séta következett a februári tavaszban, amikor a napsütést néha viharos szél, zápor, rövid ideig tartó jégeső zavarta meg. Busszal is meg lehet tenni a távot, de talán jobban rá lehet hangolódni a ránk váró élményre a smaragdzöld dombok közti sétával. Elég későn bukkannak elő a semmiből a több ezer éves kövek, amelyek részben ma is rejtélyesek. Vagy inkább az titokzatos, hogy mi mozgathatta az akkor élt embert, hogy a korabeli lehetőségekhez, létező eszközökhöz képest ilyen emberfeletti teljesítményt hozzon ki magából. 
Egy kisebb magaslaton áll mintegy 4500 éve a kőkör, de a szakrális hely – mert az volt, és hangulatában ma is az – előzményei ötezer évre, a gízai piramisoknál is korábbi időkre nyúlnak vissza. És ott, a kövek tövében tárul fel teljességében ez az ősi csoda: körben a távolban számos sírhalom, az egykori úgynevezett temetőjáratok, árkok hálózata. Maga a megalitikus építmény fő célja talán a fény „befogása” volt a téli és nyári napforduló idején. Valamiért az őskori ember (például az úgynevezett harangedényes kultúra tagjai) ezt a helyet annyira szentnek tartották, hogy itt ülték meg ünnepeiket és itt alakították ki temetkezési helyeiket is. A növekvő vagy épp fogyó fény, az öröm és az elmúlás hangulata ott van a kövek között ma is, feltéve, ha fogékony a spirituálisabb benyomásokra az ember…

Túl közel nem lehet menni a kövekhez, egyetlenegy kis rész kivételével: épp azok az épen maradt „hármas” struktúrák nézhetők meg alaposabban, ahol a két többtonnás kő magán „hord” egy harmadikat, mint egy óriás kapu a végtelenbe…
A már említett látogatóközpontban van a múzeum, amely mesterkéletlen módon hozza közel a kort, amelyben ez az egész ősi építményegyüttes létrejött. Szakszerű, tömör információk, régészeti leletek segítenek ebben, illetve egy nagy kör alakú térben olyan 3D-s vetítés, amely tényleg visszaröpít pár ezer évet, és állatbőrbe burkolódzó társaink között várjuk, hogy a téli napfordulókor megszülessen a fény a kövek között.
Ha arra járnak, ne hagyják ki semmiképp.