– Szülei nem voltak kimondottan túrázó emberek, ennek ellenére már egészen fiatalon elkezdett érdeklődni a Keleti-Kárpátok hegycsúcsai iránt…

– A természetjárás iránti érdeklődésem már egészen fiatal koromban megnyilvánult. Amíg a szüleim a családi kirándulásokon – Zsögödfürdőn, Büdösfürdőn – piknikeztek, én szívesen bóklásztam a fák között, ha erdei ösvényre bukkantam, azon is elindultam egy darabon, amíg úgy éreztem, még visszatalálok a felnőttekhez. Szerettem kint lenni, sokat ábrándoztam arról, hogy a magas hegycsúcsokról milyen lehet a kilátás. Aztán a Madarasi-Hargita lett az első hegycsúcs, ahová rendszeresen visszajártam. Ekkor középiskolás lehettem, erdészeti iskolába jártam és összebarátkoztam Csoma Pista bácsival, a Madarasi-Hargita legrégebbi menedékházának a gondnokával, aki nem mellesleg túravezetőként igen alaposan ismerte a vidéket. Szóval hetente kijártam hozzá – külön ágyat tartott fenn számomra –, és itt kezdtem el túrázgatni. Ezek a hegyvidéki kirándulások teljesedtek ki akkor, amikor Csíkszentimrei Büdösfürdőn megismerkedtem a feleségemmel, az ő családja nagyon sokat járta a magas hegyeket. Amikor tehát összeházasodtunk, együtt is bejártuk az ország jelentősebb hegycsúcsait. Minden szabadidőnket, szabadságunkat a hegyekben töltöttük, így jutottunk el aztán a Kárpátok legmagasabb hegyvonulatába, a Magas-Tátrába is. Kétévenként lehetett akkoriban útlevelet kapni a külföldi utazásokhoz, így az első utazásunkat két év múlva tudtuk megismételni. Két 2600-as csúcsa van a Magas-Tátrának: az egyik a Jég-völgyi-csúcs (2627 m), a másik a Gerlachfalvi-csúcs (2655 m), ezeket próbáltuk megmászni, másodszorra sikerült is. Ez volt az az élmény, ami aztán elindított a teljesítményalapú hegymászás és sziklamászás felé.

– A három gyermeküket aztán már ebben a természetközeli szellemben nevelték. Mire tanította őket a természetjárás?

– Megtapasztalták azt, hogy a természetben meg lehet pihenni, hogy a túrázás nemcsak fizikai mozgást jelent, hanem lelki feltöltődést is. Megtanulták értékelni és meglátni a természet szépségét. Emellett a magashegyi túrázás már sportnak számít, amiben teljesítményt lehet elérni, ezáltal változik az ember önértékelése és nyer magabiztosságot. A leginkább a legkisebb fiam, Árpád követi a példámat és jár magashegyi túrákra, a legnagyobb, Botond, jött velem, és a Békás-szoros sziklafalai között a legnehezebb, 6-os kategóriájú mászóutat is végijárta, de aztán a biciklizés jobban érdekelte. A természetjárás erősen formálja az ember jellemét: kitartásra tanít, a nehézségek elviselésére. Egy másfajta gondolkodásmódot alakít ki, ami elvonatkoztat a minket körülvevő digitális világtól, és megmutatja a fizikai teljesítmény örömét, miközben tiszteletre és a környezetünk, a minket körülvevő bioszféra megismerésére nevel. Mai napig járunk például tavasszal a Csukás-hegységbe, a Teszla-tisztásra, megnézni a kakasmandikó-virágzást. Gyönyörű látvány. Ezek az élmények sokkal gazdagítják a lelki világunkat.

– A sportszerű sziklamászást 68 éves korában abbahagyta, de túrázni így, 80 éven túl, a mai napig jár, akár egyedül is. Szereti a magányt, a csendet?

– Megnyugtat, amikor túrázni megyek. Amikor elhagyom a lakott területet, és elindulok egy erdei ösvényen, egyre nagyobb lesz a csend és a nyugalom. Ez az állapot arra késztet, hogy meg-megálljak és csak nézzem a körülöttem lévő tájat, végigjártassam a szemem a természeten, megfigyeljem és gyönyörködjem benne. A minap is autóbusszal elmentem Gyimesbe, onnan aztán gyalog, Jávárdipatakán keresztül Balánbányára. Sehol senkivel nem találkoztam, csak én voltam, és a természet. Igazán feltöltődtem, kikapcsolódtam. 

– Osztrák expedícióval járt Közép-Ázsia Tien-san hegységében, és megmászta a 7010 méteres Khan Tengri csúcsot, aztán 2011-ben a Pamír hegység 7134 méter magas Ibn-Szína csúcsára is felért. Érzete valaha veszélyben magát hegymászás, sziklamászás közben?

– Kétszer kerültem életveszélybe, amikor másodperceken múlott az életem. Az egyik eset a Tien-san hegységben történt, a Himalája északi vonulatán, ahová az osztrák expedícióval mentem. Egy idő után az egyik társunk nem bírta a magasságot, ezért visszafordult a másik osztrákkal együtt, én pedig ott maradtam egyedül az 5500 méteren felállított táborban. Tudtam, hogy 6000 méteren vannak barlangok, felmentem oda, hogy megnézzem őket, de nem tetszettek, ezért visszaereszkedtem a táborba és felhúztam a sátramat. Éjszaka olyan hatalmas vihar tört ki, hogy egész éjjel fogtam a sátormerevítőket, és azt figyeltem, mikor viszi el a szél a fejem fölül a ponyvát. 100-150 kilométeres sebességgel tombolt a vihar. Másnap mindenki leindult a táborból, összeszedtük a csomagjainkat és a ködben elindultunk. Volt egy olyan szakasz, ahol gleccserhasadékok fölött kellett átlépnünk, egy ilyennek kiléptem egészen a peremére, és átdobtam maga a szemközti peremre. Csakhogy a dobbantás pillanatában a gleccser pereme leszakadt, nekem pedig csak másodpercem volt, hogy a kezemben lévő csákányt megakasszam a szemben lévő gleccser falában, és áthúzzam magam. Ha ott lezuhanok a hasadékba, meg sem találtak volna. A másik esetnél a fiammal, Árpáddal és Olti Elemér barátommal voltunk a Bucsecs-hegységben, a Caraiman-csúcs északi falán másztunk, éppen kötélen ereszkedtünk lefelé egymás után, elsőként a fiam, amikor megindult alattam a laza hóréteg. Ekkor még semmihez nem voltam hozzákötve. A laza és vékony hóréteg miatt sem a hágóvas, sem a csákány nem fogott jól, így hát, bár a csákánynál van egy technika, hogy az ilyen meredek lejtőn hogyan kell vele fékezni, a két kesztyűs ujjaimat teljes erőmből a hóba nyomva fékeztem magam és próbáltam megállni. Csak az alattam lévő sziklavályúban volt erre esélyem, utána ugyanis egy 50 cm-es, de jeges sziklaperem következett, majd egy 40 méteres függőleges sziklafal. Szerencsére a vályúig fokozatosan lelassultam, és ott Elemér barátom egy trapézfogással átemelt magához és megmentett. 

– Milyen következtetést vont le ezekből az esetekből? 

– Azt semmi esetre sem, hogy abbahagyom a sziklamászást. A nagy hegymászók és az őket kísérő serpák is azt mondják, hogy sokszor a szerencsén múlik egy-egy expedíció sikeressége. Természetesen nem elhanyagolható a megfelelő lélekjelenlét, a szakmai tudás, a gyors döntéshozási készség, de még ezek mellett is megtörténhet a baj. A veszély állandó a magashegyi túrákon. Olvasom a nagy hegymászók történeteit, ezek az elbeszélések és a saját tapasztalataim is azt mondják, hogy nincs félelem nélküli hegymászás. Természetesen a tapasztalatok révén az ember sok mindentől meg tudja védeni magát, de ennek ellenére történnek balesetek.