– Kezdjük az elején, beszéljünk a katonaságig vezető útról…

– Csíkrákoson születtem, huszonnégy éves vagyok, és jelen pillanatban a román légierőnél teljesítek szolgálatot. Tizenkettedik osztályban közeledett a választás pillanata, nehezen tudtam dönteni. Gondolkodtam, hogy mérnök vagy könyvelő legyek, utóbbihoz némi alapot is szereztem a Joannes Kájoni Szakközépiskolában. A középiskola utolsó évében meglátogatták az iskolát a katonaságtól. A bemutató felkeltette az érdeklődésem, eljátszadoztam a gondolattal, hogy lehetnék akár pilóta is. 2018-ban befejeztem a középiskolát, időközben érdeklődtem a csíkszeredai katonaságnál, mi szükséges ahhoz, hogy pilóta lehessek. Elmondták, hogy akadémiát kell végeznem. A továbbtanulást illetően fontos szempont volt, hogy szüleimnek ne legyen anyagilag megterhelő az iskoláztatásom. Aztán jött a kemény felkészülési időszak, hogy bejussak az akadémiára. Amikor eldőlt, hogy bejutottam, elégedett voltam magammal. Úgy éreztem, semmire nincs szükségem, csak haladjak az elkezdett utamon. 

– Miért pont pilóta szerettél volna lenni? 

– Fentről látni a világot teljesen más. Első alkalommal, amikor hallottam a pilótaságról, rögtön megfordult a fejemben, milyen szép lenne a világot fentről kémlelni. A földről eleget látjuk, lássuk fentről is! – először ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. 

– Hogyan fogadták a szüleid a hírt, hogy katona leszel? 

– Édesapám mindig is szép pályának tekintette a katonait, ámbár bevallom, engem nem annyira a katonáskodás része, mint inkább a repülés foglalkoztatott. De a katonaság is valami pluszot jelent, és éreztem, hogy tanulhatok belőle. Édesanyám jobban féltett, őt kissé győzködnöm kellett, akárcsak magamat, kezdetben én sem voltam biztos benne, hogy a katonaságot akarom, ám egy idő után helyére kerültek a kirakós darabjai. 

– Beszélnél az első repülési élményeidről és az ahhoz vezető útról? Milyen érzés volt először vezetni helikoptert?

– Amikor legelőször felszálltam, újra megerősítést nyert bennem minden, ami az addig megtett úthoz szükséges volt. Az akadémián kilenc hónapon át elméleti oktatást tartottak, készítettek a katonaságra és a repülésre egyaránt. A gyakorlat az első év vége felé következett. A leghosszabb táv, amit megtettem, körülbelül ötven kilométer volt, habár repülve egy ötven kilométeres táv szinte semmi. Ráadásul az egész forgalom gördülékenyebben megy ott fent, ugyanis nem kell indexelni, amikor valamerre kanyarodsz. Az első vizsgautat leszámítva a katonaságnál sosem repülünk egymagunk, hárman vagyunk a helikopterben: két pilóta és egy technikus. A pilóták feladata az irányítás és a célpont figyelése, a technikusé pedig a repülőgép üzem­állapotának ellenőrzése, ha valami elromlik, akkor szól a pilótáknak. 

– Milyen ranggal végezted el a brassói akadémiát? 

– A katonaságon belül négy területet különböztetünk meg: a mesterek, a mérnökök, az altisztek és tisztek, illetve a főkatonák csoportja, akik háború idején először vonulnak ki a frontra. Az akadémiáról olyan személyek kerülnek ki, akik – mondjuk úgy – vezetői képességekkel rendlekeznek. Én alhadnagyi ranggal fejeztem be az akadémiát, viszont számomra a rang csupán címke. Azt, hogy valójában milyen ember vagy, a rang alapján nem lehet senkinél eldönteni. 

– Mennyire volt nehéz beilleszkedni és megszokni az új környezetet? 

– Az elején nehéz volt, a katonaság más világ. Kezdetben civilként az akadémián helytállni sem tartozik az egyszerű feladatok közé. Nem tudtuk, hogyan kell viszonyulni a környezethez. Kétszer is kerültem olyan helyzetbe, hogy azt fontolgattam, kilépek, otthagyom az akadémiát. A kilépés gondolata egészen az első repülésig bennem volt. Onnantól viszont minden másképp alakult, megváltoztak a dolgok, többé már nem gondolkoztam ezen. Az akadémia első két évében még azt éreztem, hogy Csíkrákoson vagyok otthon, és az akadémiára dolgozni, tanulni megyek. Később megszoktam, sikerült beilleszkedni, megismertem új arcokat, és egyre jobb lett az ottani környezet is. Itthon a mai napig tartjuk a kapcsolatot a barátokkal és a közeli ismerősökkel. 

– Mennyire fontos a fizikai felkészültség? 

– Papíron – sajnos – nagyon fontos, ám a gyakorlatban kevesen vagyunk, akik komolyan vesszük, pedig a katonáknál a fizikai felkészültség kellene legyen az első helyen. Innen indul minden, évente fizikai és egészségügyi teszteken veszünk részt. Az ottani barátaimmal figyelünk a rendszeres testmozgásra, és legalább hetente háromszor edzünk. A testmozgás mellett az étkezésre is figyelmet fordítok. A pilóták esetében ráadásul a fizikai felkészültség repülés közben is fontos a ránk nehezedő erők miatt, ugyanis 5–7 G-s terhelés közben elájulhat az ember, és ha nem tér rövid időn belül magához, akkor lezuhan. 

– Hozzáfűznél még valamit a beszélgetés végére? 

– A fiatalokat bátorítanám, hogy ami érdekli őket, abba merjenek belemélyülni. Elsősorban magukban találjanak motivációt arra, ami őket érdekli, függetlenül attól, hogy a környezetük mennyire támogató. Fontos a támogatás, de figyeljenek magukra. A dolgok, amiket elértem, megtanítottak hinni magamban. A szüleim segítettek, de messze, egy zárt akadémián belül talán még több lelki támogatásra lett volna szükségem. Összességében, így utólag kijelenthetem, erősebbé váltam.