Azt mondják, hogy az utóbbi három évtized legnézettebb magyar filmje lett a Futni mentem, a romantikus komédia mifelénk is nagy népszerűségnek örvend. Az alkotás egy remake, azaz egy korábbi cseh film „magyarosított” változata. Ennek kapcsán ajánljuk figyelmükbe az eredetit (is) és egy másik sikeres újragondolt alkotást.
„Věra csodálatos éveket élt férjével, Jindřichhel, ezért mindenképp teljesíteni akarja az utolsó kívánságát – lefutni a maratont! A háromgyermekes anyuka nem lát ebben semmi problémát. Négy részre osztja a távot, és a 42 km-t családi stafétaként futják le. Habár egyikük sem futott még eddig, az időpontig még van három hónapjuk, és az edzőjük, Vojta, remek edzéstervet készített. A lányok azonban nem igazán akarnak futni. Más gondjaik vannak” – ez lenne az eredeti mű, a 2019-es, Martin Horský rendezte Nők, ha futnak című film ajánlója. Egyébként a cseh vígjáték is hatalmas kasszasiker volt, nem véletlenül, érdemes is megnézni. 

Herendi Gábor mozijáról azt mondják, hogy az eddigi legjobb magyar film, aztán amikor kiderül, hogy ennek a bizonyos cseh vígjátéknak a remake-je, a kommentszekciókban fellángol a vita, hogy akkor ez egy koppintás? Nem, a remake igencsak elterjedt műfaj, és nem más, mint egy korábban készült alkotás felújított, újragondolt változata, amelynek a készítői természetesen megveszik az eredeti mű jogait. Egyfajta adaptáció, amelyben megváltozhat a helyszín, a szereplők neve, jellemzői, adott esetben új szereplők is bekerülhetnek, más kontextusba helyeződhet az új film, de lehet majdnem azonos másolat is. Készítői értelemszerűen sikeres korábbi alkotásokhoz nyúlnak, olyan filmekhez, amelyek alapötlete egyedi, különleges.

Az új magyar remake sikere juttatott eszembe egy pár éve látott másik ilyen alkotást, amely egyébként az egyik legsikeresebb európai remake, közel húsz változat köthető hozzá, többek között a görögök, törökök, örmények, franciák, németek is elkészítették a maguk verzióját, ahogy a magyarok is. Az eredeti címe Teljesen idegenek, rendezője Paolo Genovese, és 2016-ban mutatták be Olaszországban, a magyar változatot BÚÉK címmel két évre rá. Ennek is zseniális az alapötlete: barátok vacsorára ülnek össze egy különleges holdfogyatkozás kapcsán. Többen közülük gyermekkoruk óta ismerik egymást, aztán vannak a párok, akik később kerültek a társaságba. Különböző háttérrel, problémákkal élnek a mindennapokban, de abban a hitben, hogy jól ismerik egymást. A vacsora során egy kósza ötletből adódóan fura játékba kezdenek: mindenki kiteszi a mobiltelefonját az asztalra, és elhatározzák, hogy az este folyamán minden hívást közösen hallgatnak meg, minden egyéb üzenetet, e-mailt pedig hangosan fel kell olvasnia annak, aki kapta. Azt hiszem, nem számít szpojlerezésnek, ha annyit elmondunk, hogy alapos bonyodalom alakul ki a játék következtében, váratlan, fájdalmas titkok derülnek ki, sokukról lehull vagy legalábbis megrepedezik az évek óta viselt álarc… 
A film magyar változatát Goda Krisztina rendezte, és ebben szilveszterezni gyűlnek össze a barátok. A történet nagy vonalakban követi az eredetit, mégis a részletekben, a karakterekben kicsit más, de ugyanolyan elgondolkodtató és ugyanannyira tükröt tart a nézőnek: részt vennénk egy ilyen játékban? Van takargatnivalónk a barátaink, társunk előtt? Ha van, miért nem vállaljuk fel? Ők tehetnek róla, vagy éppen mi, saját magunk?