Éj volt éjfél volt reggel volt Most dél van süt a
Nap simogat simít becéz úszunk a napfényben
Isten befőttesüvegei a karok a fénybe merülnek
Ahogy előre húzzák a testeket ezt a siklást szeretni
Amelyet csak a fej ide-oda forgása szakít meg a
Lélegzetvétel szabályos ütemét egy kettő három
Jobbra egy kettő három balra hogy nincs más cél
Mint egy képzeletbeli pont amely a lehető legtávolabb

Fekete Vince: Iszap (részlet)

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) filmtudomány szakos hallgatói nyerték a 44. Magyar Filmszemle legjobb kísérleti filmnek járó díját. Az Iszap című hétperces rövidfilm celluloidra, dupla super 8-as (fekete-fehér) fordítós filmre, analóg technikával felvett alkotás, amelyet Fekete Vince azonos című verséhez készítettek az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) és a Sapientia – EMTE közreműködésével. A film elkészítésében Dénes Csaba, Orbán Orsolya, Ősz Emese és Rokaly Balázs vett részt Hargita megyéből, a további stábtagok Erdélyből, Szerbiából és Magyarországról: Fazakas Lehel, Szatmári Loretta, Hubai Flórián, Paszterkó Viktor, Péter Roland, Polacsek Zsófia és Zengő Benedek.

Celluloid Műhely. A film elkészülése a Sapientia Celluloid Műhely nevű programjához köthető, amely annak ad teret, hogy a mesteris hallgatók analóg filmkészítéssel kísérletezhessenek. Részben tehát a workshopon való munka eredménye, amely nem külön céllal, pusztán tanulási szándékkal történt, mindenféle apró jelenettöredékek megörökítésével és előhívásával. 
Később Szántai János, az EMIL elnöke kereste meg a hallgatók professzorát és a film vezetőtanárát, Lakatos Róbertet egy közös projekt ötletével: versfilmkészítés egy kortárs szövegből kiindulva. 
A műhely akkori tagjai így már ennek tudatában kezdték meg tevékenységüket, de válogattak az előző évben forgatott jelenetekből is. A végeredmény egy hétperces, rendkívül egyedi alkotás, amelyben szöveg és kép intenzív, hektikus párbeszéde valósul meg, s amelyben Fekete Vince Iszap című versének gondolatfolyama együtt árasztja el a befogadót a film asszociatív, pulzáló képeivel.

Káosz mint alapérzet. Az alkotás zavarba ejtő hirtelenséggel rántja be világába a nézőt. In medias res: zavaros képek sokasága hömpölyög szembe, alig kivehető emberi arcok, homályos mozgás, séta, remegő kamera. Keressük a kapaszkodókat, várjuk a megoldást. Hiába: nem tisztulnak le sem a snittek, sem a mondanivaló, nem alakul ki megragadható cselekmény vagy narratív vonal, a film véletlenszerű, rövid jelenetsorok lüktetése, amely megtagad minden konvencionális történetmesélési technikát. A stílus, már csak születésének „műhelyes” körülményeiből adódóan is, arbitráris. És mégis, a nagy kavarodás közepette valami összeáll, megmagyarázhatatlanul. A képek sűrű folyása, a vers szövege és a vágás ritmusa laza kapcsolatba kerül, képlékeny marad, de befogadható. Az egység önmagát valósítja meg, a koherencia a káoszban mint alapérzetben rejlik. A ritmus, a maszatosság, az ismétlődő, de nem teljesen azonos képkockák kiszámíthatatlan, de észlelhető keretek között működő világgá válnak. A kísérleti film formai szabadsága érvényesíti magát a vásznon.

Leszokni a történetiségről. A kísérleti film mint műfaj tulajdonképpen egyidős a filmkészítéssel – logikus módon az első alkotások maguk is kísérletezőek voltak. Egészen a hollywoodi filmgyártás elterjedéséig igen általános volt az experimentalista formanyelv. Mostanában viszont pici, underground stúdiókba és filmegyetemek falai közé szorult. Az átlag közönségnek idegen, holott mind az alkotónak, mind a befogadónak páratlan szabadságot nyújthat.
A filmkészítőnek nem kell „tökéletes snittre” törekednie, a hibák teljes mértékben önkényesek, használhatók – tehát nem is valódi hibák. Minden karcolás, minden folt, elmosódott tartalom és buborék az esztétikai élmény részévé válhat, ahogy ez e filmben is észlelhető. Mi több, a tökéletlen képkockák komplementer jelleget kapnak: kiegészítik, mélyítik a tartalmat. Nincs olyan szabályrendszer, amelynek meg kellene felelni, így a képalkotás határai kitágulnak, a narratíva helyét az érzetekre való fókuszálás veszi át. „Az a cél, hogy leszokjunk a történetiségről” – jegyzi meg az egyik alkotó. A film csak forma: felhasználási lehetőségei tágabbak, mint a mára nagyszerűen bejáratott játékfilmes konvenciók. A jelentés pedig épp ennek köszönhetően képlékeny maradhat. 
Az Iszap maximálisan kihasználja ezt: játszik a képekkel, és játszik a nézői percepcióval is, „értelmezteti magát” a befogadóval. Ez az értelmezés azonban elsősorban nem a filmre, hanem magára a nézőre vonatkozik. A közönségnek bíznia kell a képekben, átadni magát ennek a játéknak ahhoz, hogy be tudja fogadni az élményt. „Nem értem, de tetszik” – hangzik el, mint általános reakció a filmre. És ez éppen elég. A szigorú értelemben vett „értés” helyett a lényeg a kapcsolat, a dialógus kialakítása az alkotással. A kísérletifilm-forma nemcsak az alkotót, a közönséget is képes felszabadítani, amennyiben az nyitott rá.

Nem kell megérteni az alkotói szándékot, az Iszap esetében magát a verset sem. Inkább önreflexióra invitál a film: saját gondolatokat, érzelmeket tolja előtérbe. Hagyni kell, hogy hasson – hadd hömpölyögjenek az impressziók, asszociációk, emlékek.

Szavaló robot?! Erre játszik rá az alkotás egy másik igen fontos eleme: a vers maga. Nehéz lenne megmondani, hogy film követi a szöveget, vagy a szöveg a filmet – inkább afféle szakadatlan kölcsönhatás bontakozik ki közöttük. De itt is van egy meghökkentő csavar (spoiler alert!): a szöveget a Google-fordító robothangján halljuk a teljes film alatt. Akár felháborodásra is okot adhatna a szavaló robot ötlete. Az egysíkú hangzás lélektelenné, monotonná, szinte teljesen érthetetlenné teszi a költeményt. A választás azonban korántsem véletlen: a film sem a képekkel, sem a hanggal nem kíván elköteleződni egy bizonyos értelmezés vagy értelmezési tartomány mellett. Míg az írott szövegben ugyanazok a szavak minden olvasóban másként csengenek: lehetnek indulatosak, szomorúak, vidámak, satöbbi, „emberi” felolvasás által egy már értelmezett szöveget hall a befogadó – a szavalóét. A film pedig nem hajlandó elvenni a személyes interpretáció lehetőségét. A felolvasás robotos személytelensége paradox módon a személyességet segíti: a nézőnek magának kell megtöltenie az űrt lélekkel – a sajátjával.

Huszonévesek iszapja. A film tehát átadja az irányítást a nézőnek, értelmezései, ha nem is végtelenek, de mindenképp rendkívül széles sávban mozognak. Mégsem mondható, hogy nincs üzenet. Pusztán az elkészülése révén az alkotó huszonéves diákok maszatos korképe rajzolódik ki benne. Akármilyen erőteljes is az igyekezet arra, hogy a néző önmagát elemezze a filmen keresztül, azért nem kerülhet ki az értelmezésből a művész sem.
„Huszonévesek iszapja” hömpölyög a vásznon. Zavaros, képlékeny, nyákos iszap, amely egy generáció bizonytalan élethelyzetét körvonalazza, valami fájdalmas vágyat arra, hogy megtaláljuk a megfelelő eszközt az önkifejezésre. Egy átláthatatlan korban dagonyázik a fiatalság, és ennek megértésére buzgó igyekezettel keres eszközt. Új formákra van szükség, új módszerekre, hiszen a létélmény maga is eddig ismeretlen irányba tart. Olyan irányba, ahol a film kezdeti formája és technikái szinkronban lehetnek egy robotszájból elhangzó kortárs költeménnyel. Amelyben a véletlenszerűség szándékos. Amelyben a rendszer a káosz maga.
Az Iszap tehát kétségkívül rétegfilm: olyan alkotói közegtől származik, és olyan közönséghez szól, aki érzékeny a finom hangokra – azokra, amelyeket a film közvetít, és talán még inkább azokra, amelyek »bentről« szólalnak meg a film hatására. Ez a mű valódi célja: felébreszteni valami mélyen alvót, valami kimondhatatlant. Az alkotók merész szembenézésre hívják a közönséget, és úgy igyekeznek „nevelni” a nézőt, hogy befelé figyelést, nyitottságot, értelmezni akarást várnak el tőle. 
Nézzünk szembe önmagunkkal, és nézzünk szembe kortársaink intim, felborult világával. Olyan feladat ez, amely az átlag filmnéző számára idegennek tűnhet, de a megbirkózás vele jótékony és talán nélkülözhetetlen is a művészet művelőinek, élvezőinek – kortársainknak általában.