– Hogyan lesz valakiből bábművész, aki egyszemélyes társulatként, életformaként ad át értékeket a következő nemzedékeknek?  

– Hosszú, szerteágazó út vezetett idáig, egy belső érési folyamat gyümölcse az, hogy rátaláltam erre a kifejezési formára. Érettségi után Budapestre költöztem, ahol a művészi hajlamaimat követve különböző művészeti területeken szereztem tapasztalatot, fejlesztettem magam kortárs tánc, rajz, színház és zenei területen, míg végül az Óbudai Népzenei Iskolában kötöttem ki. Ez sorsfordulat volt, mert ott csatolódtam vissza a gyökereimhez Fábián Éva tanítványaként, aki bukovinai származású mesemondó és énekes. Általa ismertem meg az népdalok értékét, és ekkor ébredtem rá, hogy én ezt az útravalót megkaptam itthonról, hiszen olyan családi körben nőttem fel, ahol mindenki énekelt, többen zenéltek, nagy rokonságunk volt, és a családi összejövetelek alapélménye a közös éneklés, zenélés volt. Később népzenei együttest alapítottunk Kisgöncöl néven, jártuk az országot, ebben az időszakban a keleti hangszerek és zene iránt is megnyílt az érdeklődésem. Időközben elvégeztem Szarvason az óvónőképző főiskolát, ez idő alatt asszisztensként dolgoztam egy óvodában, és bátorítást kaptam a főnöknőmtől a mesemondásra. Ő látta meg bennem a mesemondót és indított el ezen az úton. Így volt ez az énekléssel is, így elmondhatom, hogy mások tükrében ismertem fel bizonyos képességeimet. Ez ráébresztett arra, hogy milyen fontos visszatükrözni a másik embernek azt a jót, amit meglátunk benne, mert akkor képes kihozni magából a legjobbat. Ebben látom a pedagógusi munka legnagyobb felelősségét.

– Magyarországon kialakult a szakmai élete, mégis hazajött szülőfalujába…

– Futottam egy kört Magyarországon, és egyértelmű volt, hogy egy idő után hazajövök, amikor már tapasztalatokat gyűjtöttem, sokat tanultam, sok kihívással néztem szembe. Sok mindent hoztam magammal, amiből itthon építkeztem: a bábszínházas-mesemondó munkát itthon kezdtem el, előbb óvónőként dolgoztam, majd 2012-től mint magánvállalkozó, vándor mesemondóként járom az országot.

– Kevés hasonló szakmával találkozunk, ez azt is jelenti, hogy utat kellett törni benne. Mennyire volt nehéz ismeretséget szerezni, minél több óvodába, iskolába eljutni a gyermekekhez?

– Az elején nagy energiát kellett fektetnem a kapcsolatrendszerem kialakításába, néhány év ezzel telt el, de ez ma már működik, kölcsönös együttműködések révén. Több erdélyi óvodába és iskolába járok, Magyarországra is hívnak különböző rendezvényekre. Ezek közül a legkiemelkedőbbek a Nemzeti Színház rendezvényei, a Duna Palotában, a Magyarság Házában lévő fellépéseim voltak. Emellett nagyon fontos projekt számomra a moldvai bábos turném, amelyet a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogat, eddig négy alkalommal voltam ott. A csángómagyar oktatási program helyszíneire megyek, ez mindig nagy élmény mind számomra, mind a gyermekeknek. Ez a hely közel áll a szívemhez, hiszen ott maradtak meg a legarchaikusabb népdalok, imák, legendák, szokások, ebből a tiszta forrásból merítettem, és most úgy érzem, én is vissza tudok adni valamit cserébe az ott élőknek.

 
– Bizonyára rengeteg tapasztalatot, élményt szerzett ezeken az utakon. Hogyan lehet kapcsolódni a gyermekekhez, lekötni a figyelmüket, miközben mindenhonnan azt halljuk, hogy ma ez már hatalmas kihívás? 

– Bármilyen modern korban is élünk, bármennyire is nagy az elgépiesedés veszélye, azt látom, hogy a gyermekeknek most is ugyanolyan szükségük van a mesére és az élő zenére, mint régen, ugyanolyan fogékonyak és nyitottak rá. Óvodásokhoz és kisiskolásokhoz szólok, ebben az életkorban a legkönnyebb megnyitni számukra az ősi gyökerekhez, néphagyományokhoz vezető utat. Az előadások keretét a zene adja, népi hangszereket – koboz, furulya, tilinkó, dob, csörgők – használok, népdalokat, mondókákat éneklünk. Így hangolódunk rá mesére, és így történik a levezetés is. A tartóoszlopokat is az énekek jelentik: a mese szövedékébe építem bele, kiválasztom a meséhez találó dalokat, olyanokat is, amelyeket ők tudnak, ezeket együtt énekeljük. Sok munka és tapasztalat kellett ahhoz, hogy úgy tudjam összerakni az előadást, hogy fenntartsam a figyelmüket. Újabban egyre több mozgásos elemet is beleviszek (tánc, forgás), ezáltal jobban át tudom adni a mese erejét. Ezek mind lelki táplálékok, ősi bölcsességet őriznek – ki milyen mértékben tud elmélyülni benne, annyira tud belőle meríteni. Ezért érzem fontosnak, hogy meséljünk, különösen az élőszavas mesemondás nagyon fontos a gyermekeknek.

– Mit jelent önnek ez a fajta kifejezésmód? 

– Sok keresés után végül megtaláltam azt a formát, amelyben sokféle művészeti ágat ötvözni tudok, hiszen a bábozás a legkomplexebb művészeti forma, egyben kiteljesedési lehetőség számomra. Ugyanakkor érzem a felelősségét annak, hogy mélyen kapcsolódva a néphagyományainkhoz ezt közvetítsem, továbbadjam, hogy virágozzon és gyümölcsözzön a felnövő nemzedékben.