– Január közepétől ön az Európai Parlament kisebbségi intergroupjának, azaz a hagyományos kisebbségekkel, nemzeti közösségekkel és nyelvekkel foglalkozó frakcióközi munkacsoportjának az elnöke. Mi a konkrét feladata ennek a szervezetnek? 

– Az EP kisebbségi in­ter­groupja az egyetlen fórum, amely az őshonos nemzeti kisebbségekkel foglalkozik, hiszen egyetlen szakbizottságnak sem kompetenciája ez a témakör. Ezért az egyetlen lehetőség arra, hogy a kisebbségvédelemmel kapcsolatos témák egyáltalán jelen legyenek az Európai Parlamentben. Azok a képviselők, akik az őshonos kisebbségi közösségekből származnak, illetve azok a többségiek, akik szimpatizálnak a kisebbségvédelemmel, ebben, a frakciókon átnyúló szerveződésben találkoznak. Havonta a strasbourgi üléseinken mindig vannak olyan vendégeink, akik valamelyik régióból, kisebbségből származnak, és akik beszámolnak az élethelyzetükről, jogsérelmekről, de a jó példákról is. Az intergroup másik feladata, hogy összefogja a képviselőket, és közös törvényhozási kezdeményezéseink legyenek. Minden parlamenti mandátumban legalább egy olyan határozata van a parlamentnek, amelynek a kisebbségvédelemmel kapcsolatos tartalma van. Az előző mandátumban ilyen volt a Minority SafePack-kezdeményezést támogató parlamenti határozat, illetve az Európai Unió és az Európa Tanács közötti együttműködést vizsgáló jelentés, amelynek én voltam a jelentéstevője. Ebben meghatározott rész vonatkozott az őshonos kisebbségek védelmére: az, hogy az uniónak magáévá kellene tennie a két legfontosabb kisebbségvédelmi jogi eszközt, a Kisebbségi Keretegyezményt és a Nyelvi Chartát, amelyek az Európa Tanácsban évtizedek óta működnek, de be nem tartásukat, a tagállamok számonkérését és szankcionálását az ET már nem tudja elérni – ha viszont az uniós jogrendszer részévé válnak, akkor betartásuk kötelező lesz a tagállamok számára.

– Jelenleg milyen feladatok megoldásán dolgoznak? 

– A nagy cél nem változott: az Európai Unióban jöjjön létre az őshonos nemzeti közösségeket védő normarendszer. Tulajdonképpen ezt célozta a Minority SafePack kezdeményezés is, de attól függetlenül, hogy ennek mi lesz a sorsa – jelenleg az Európai Unió Bíróságának döntését várjuk –, növelnünk kell a nyomásgyakorlást az Európai Bizottságra, hogy végre elfogadja, hogy a sok más kisebbségi helyzet mellett az őshonos közösségeket is támogatni kellene, hiszen ők a mieink, ők az európai kulturális és nyelvi sokszínűség letéteményesei. Az Európai Unió hivatalos nyelvei, kultúrái csak tíz százalékát teszik ki a nyelvi kulturális örökségnek, a többi kilencven százalék kisebbségben élő közösségek nyelve. Tehát a közös európai hagyaték védelme szempontjából sem mindegy, hogy a kisebbségek kultúrája milyen támogatást kap, milyen védelmet élvez.

– A közelmúltban azt nyilatkozta, az elmúlt időszakban számottevően romlott az őshonos kisebbségek helyzete az EU-ban. Mi az oka ennek? Miért olyan nehéz napirenden tartani a kisebbségek ügyét az Európai Parlamentben?

– Az elmúlt években főként a Minority SafePack által sikerült napirenden tartani az őshonos kisebbségek ügyét, és az Európai Bizottságnak foglalkoznia kellett a Minority SafePack kezdeményezéssel, akkor is, ha utólag elutasította. Korábban példátlannak számított, hogy az uniós kisebbségpolitika egyáltalán felkerült az Európai Bizottság napirendjére. A sok más téma mellett mindig eltörpül az őshonos kisebbségek védelme. Ez trend és divat kérdése is, minden, ami társadalmi átalakulásokhoz vezetett Európában, az az Egyesült Államokból érkezett. A múlt század nagy társadalmi átalakulásai, a feminizmus, a woke-ideológia, a genderpolitika a tengerentúlról származnak, miközben sajnos az őshonos kisebbségekkel kapcsolatban ilyen „divathullám” nem érkezett, ott nemzeti kisebbségek nincsenek, csak más nyelvű bevándorlói csoportok, a bennszülöttek kérdéseit már évszázadok óta „megoldották”. Az Európai Unió tagállamai, a döntéshozók, a média, a többség figyelme nem irányul az őshonos kisebbségekre, mert nem divatos vagy ideológiai téma. Ez abból is látszik, hogy a Bizottságnak számos akcióterve, intézkedése van, amely a szexuális, a bevándorló kisebbségekre vagy a romákra vonatkozik, de a nemzeti kisebbségeket következetesen elfelejti. Amikor erre felhívjuk a Bizottság vezetőinek a figyelmét, azt mondják, hogy a kisebbségvédelem tagállami kompetencia, azzal az unió nem foglalkozhat. Ez hatalmas ellentmondás, mert akkor semmilyen kisebbség ügye nem uniós kompetencia, holott az alapszerződések világosan fogalmaznak és minden kisebbséghez tartozó személyről szólnak. Nyilván az EU-nak lehetősége van arra, hogy koordinációs területeket jelöljön ki, és a nyelvi, kulturális sokszínűség egy ilyen terület – ezt már az EU Bírósága is megállapította –, csakhogy politikai érzékenységre és más ürügyekre hivatkozva az őshonos kisebbségeket mindig kifelejtik a jogalkotásból.

– Ha általánosságban is, de hogyan vélekednek az uniós politikusok a romániai magyar közösség helyzetéről? Látják a küzdelmeket?

– Nem ismerik részletekbe menően a helyzetet, és minden mandátumban a parlament legalább fele megújul. Például, amikor az Európai Parlament plenáris ülésén szembesítettem Klaus Iohannis államfőt azzal, hogy a „Ionopot chivanoc PSD” mondata miért nem helyénvaló, miért bántó a magyarok számára, vagy amikor jeleztük, miért nem érdemli meg a Nagy Károly-díjat, nem értették, miről beszélünk. Évtizedek óta a román diplomácia egyik alaptétele, hogy külföldön azt tanúsítja, Románia mintaállam a kisebbségi jogok tekintetében, és mindig azt hozzák fel példaként, hogy mind a 19 romániai nemzetiség parlamenti képviselettel rendelkezik – ami tényszerűen igaz is, de az őshonos kisebbségek védelme nem abban merül ki, hogy van-e parlamenti képviselete, vagy nincs. A román diplomáciának, Romániának a megközelítése leginkább abban hibás, hogy nem ismeri el a magyarokat mint a legnagyobb romániai kisebbséget közösségként, és ilyen módon elutasítja a párbeszédet a közösségi jogokról, de még egy kisebbségi törvényről is. Az alkotmány kisebbségekhez tartozó egyéneket tekint jogalanynak, és ők rendelkeznek oktatási, anyanyelvhasználati jogokkal. Mi nem tagadjuk, hogy Romániában rendelkezünk egyéni kisebbségi jogokkal – persze a jogszabályok alkalmazása során jócskán vannak hiányosságok –, de a legnagyobb problémánk az, hogy oktatási, kulturális kérdésekben minden központi, azaz bukaresti döntéstől függ, és mindeddig Románia elzárkózott ennek a kérdésnek a megnyitásától. Azt látom, hogy Európa többi tagállamában egyenesen visszarendeződés tapasztalható a kisebbségjogok tekintetében. Tehát nemhogy nem lépünk előre – és az előrelépés azt jelentené, hogy vannak olyan erősebb jogszabályok, amelyek védik a nemzeti kisebbségeket –, hanem a meglévő szabályok betartását sem kérik számon a tagállamokon. Több sebből vérzik az európai kisebbségvédelem. Ebben a helyzetben nekünk az a feladatunk, lehetőségünk, hogy folytassuk a nyomásgyakorlást az európai intézményekre, és rávegyük arra, hogy változtassanak a méltánytalan bánásmódon. Ha megnézzük a közelmúlt történelmét, akkor láthatjuk, 1993-ban voltak utoljára kedvező kisebbségvédelmi intézkedések, mert az említett két Európa tanácsi jogi eszközt akkor hozták létre. Azóta nem történt semmi érdemleges, a koppenhágai kritériumrendszert is csak a csatlakozásig kellett betartaniuk a tagjelölteknek. Ebből is látszik, hogy ideje volna a jogszabályokat, a szerződéseket és az egyezményeket a változó világhoz alkalmazni, a kisebbségek jogbiztonságát pedig erősíteni kell. Sajnos ez nem történt meg, ezért látjuk EU-s és globális szinten is a visszalépést. Az ENSZ korábbi kisebbségügyi raportőrével, Fernand de Varennesszel sokszor beszélgettünk arról, hogy a világ több pontján is tapasztalta: az őshonos kisebbségek rosszabbul élnek, mint néhány évtizeddel korábban. 

– Hogy látja, az orosz–ukrán háború miként hat a kisebbségi ügyekre?

– 2015-ben Ukrajna a nemzeti kisebbségek rovására módosított többek között az anyanyelvhasználati és oktatási törvényen. Amikor azt mondjuk, hogy Ukrajnában a kisebbségek ügyében kedvező lépéseket kellene tenni, már az is jó lépésnek számítana, ha legalább visszatérnének a 2015 előtti időszakhoz. Ez a téma gyakran napirendre kerül, amikor Ukrajna EU-s csatlakozásáról van szó, mert a csatlakozás egyik alapfeltétele, hogy teljesíteni kell a kisebbségvédelemmel kapcsolatos politikai kritériumokat. Ez az úgynevezett koppenhágai kritériumrendszer, amelynek korábban minden tagállam eleget tett. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ha EU-s taggá válnak a tagjelöltek, utána már nem kérik számon rajtuk az említett szabályokat. Ukrajna esetében jelenleg reménytelen arról beszélni, hogy módosítják-e a törvényt, visszatér-e a régi, jobb helyzethez a nemzeti kisebbségek, magyarok, románok, lengyelek ügye – de ez nem kellene befolyásolja, hogy mi történik az Európai Unió tagállamaiban a nemzetiségekkel. Például a balti államokban, elsősorban Lettországban az orosz befolyásra hivatkozva bezárták az orosz tannyelvű iskolákat, pedig a balti államokban élő orosz közösségek, gyermekek nem hibásak azért, hogy Oroszország háborút indított Ukrajna ellen.

– EP-politikusként miként látja az RMDSZ itthoni kormányzati szerepének lényegét?

– A kormányzásnak két célja van. Az egyik az építkezés, a másik a védekezés. A kormányzás lehetőséget ad arra, hogy a közösségek fejlődéséhez több anyagi forrást, támogatást szerezzünk még a nehéz gazdasági helyzetben és a hatalmas költségvetési hiány mellett is. Ugyanakkor azért értékes a magyar érdekképviselet a parlamentben és a kormányban, mert jobban ki tudja védeni a kisebbségi jogok csorbítására irányuló szándékokat. Beszédes téma a régiósítás kérdése, amely jobb államműködés és költséghatékonyság címén időről időre előkerül Romániában. Az a helyzet, hogy bármilyen elképzelés kerül az asztalra, az Székelyföldet mindig részeire szedné és román többségű régióba osztaná, de hasonló veszély fenyegetné a Partiumot is, így megváltoztatva az etnikai arányokat. Van olyan forgatókönyv, hogy a jelenlegi két magyar többségű és összesen öt magyar vezetésű megyei önkormányzat helyett egyetlen sem marad. Összevonás fenyegetné az önkormányzatokat, vagyis megszűnne több magyar többségű és magyar vezetésű közigazgatási egység. Ezt nem tudja elfogadni a közösségünk, az RMDSZ pedig azon lesz, hogy ha egy átszervezésjavaslat végül politikai döntésre kerül, akkor az semmiképpen ne érintse hátrányosan a romániai magyarságot. Egyébként nemzetközi szerződés és Európa tanácsi ajánlás is tiltja, hogy közigazgatási átszervezéssel a kisebbségek kárára megváltozzon az önkormányzatok etnikai aránya. A készenlét tehát indokolt.

– Donald Trump USA-elnökké választása és első elnöki intézkedései után milyen a hangulat az EP-ben? 

– Azt tapasztalom, hogy az Európai Unió döntéshozói azzal vannak elfoglalva, hogy megsértődnek azon, mit mondott Trump vagy a csapata, és nem azon dolgoznak, hogy mi lesz azokra a jó és eredményes európai válasz. Együttműködést kell kialakítani a Trump-adminisztrációval – mert azt gondolom, hogy Európa és az Egyesült Államok együttműködésre van ítélve. A transzatlanti kapcsolat határozta meg az elmúlt évtizedekben a nemzetközi viszonyokat, és a változó körülmények és új hatalmak, Kína, India megjelenése ellenére Európa számára az Egyesült Államokkal való együttműködésnek nincsen alternatívája. Az EU-nak nagyon gyorsan meg kellene találnia a közös hangot a Trump-adminisztrációval, ami azt jelenti: el kell fogadni, hogy az amerikaiak az eddigitől eltérő szemléletre, más viszonyrendszer kialakítására törekednek. Bár az uniónak általában az a szándéka, hogy mindkét oldalon nyertes helyzetet teremtsen, ezzel szemben Trump a győztes mindent visz elvében hisz, és azt szeretné, hogy az Egyesült Államok nyerjen. Az európaiaknak be kell látniuk, hogy nem bízhatják egyedüliként az Egyesült Államokra a NATO védőernyőjének működtetését, finanszírozását. E tekintetben Európában történtek óvatos lépések: most már a védelemnek van saját biztosa az Európai Bizottságban, az Európai Parlamentben pedig felállt a Biztonsági és Védelempolitikai Szakbizottság, elkezdődhet az európai védelmi koordináció, a védelmi ipar fejlesztése, az egységes közbeszerzés. De ehhez több pénz is kell, és ahogy a tagállamok költségvetési helyzetét elnézzük, nehéz lesz elkülöníteni forrásokat a védelemre. Három százalék lehet az az európai közös befizetés, amiben meg lehet állapodni, de az Egyesült Államok azt szeretné, ha minden állam legalább öt százalékot költene a GDP-jéből védelmi kiadásokra. Ettől egyelőre távol állunk. Aztán ott van a háború lezárásának a kérdése, amelyben Trump gyorsan akar lépni. Ez ügyben is hamar fel kell vennie az EU-nak a ritmust, különben valószínű, hogy kimarad a tárgyalásokból, és nagyon nem mindegy, hogy a jövőben lesz-e, és ha igen, milyen szerepe lesz a békefenntartásban, nem mindegy, hogy milyen lesz a háború utáni Oroszország–Európai Unió, illetve Ukrajna–Oroszország és az EU-s viszonyrendszer.