– Mi volt Az örök székely című regény megírásának a kiindulópontja?

– Több kiindulópontja volt. Mindenképp akartam egy székelyes regényt írni, de magam sem tudtam, hogy az milyen is lesz. Édesanyám székely, gyerekkoromban sok nyarat töltöttem Székelydályában, így voltak ötleteim és jegyzeteim, de ezek között semmilyen összefüggés sem volt, úgyhogy önmagában ezzel a gyűjteménnyel még nem lehetett mit kezdeni. Aztán lett egy jobban használható ötletem, miszerint 1764. január 7-én elmegy valaki Madéfalvára, de a vérengzésben nem hal meg, hanem átalakul. Még ebből sem lesz regény, de amikor a Csíki Székely Krónikáról olvastam, hogy az Sándor Zsigmondhoz köthető, akkor eszembe jutott, hogy az egyik ükapámat is Sándor Zsigmondnak hívták, és ezt valahogyan össze kellene kötni, így lett a főszereplő Sándor Zsigmond. Innen indult az egész, és egyszer csak kipattant belőlem a regény kezdete, amelyben valaki biciklivel érkezik meg egy faluba, beül a kocsmába, és megáll az idő. Akkor még én sem tudtam, hogy ki érkezik meg és miért áll meg az idő, meg hogyan kapcsolódik ez az egész mindahhoz, amit már kitaláltam, csak ezután kezdtem el ezen gondolkodni.

– Milyen volt az a Székelydálya, amelyet gyerekként ismert meg, milyen emlékei vannak a faluról?

– Gyerekek voltunk, amikor ott tengettük a nyarakat az unokatestvéreimmel, és unatkoztunk. Nem szeretünk Dályában lenni, mert ott nem történik semmi – nyafogtuk úgy, ahogyan minden gyermek szokott nyafogni. Viszont visszaemlékezve mindig történt valami érdekes, mindig csináltunk valami olyasmit, amit ma már egy városi gyerek el sem tudna képzelni. Összességében a szabadságérzetet tudnám kiemelni, mert – majdnem – azt csináltuk, amit akartunk.

– És milyennek látja a székelyeket? 

– A regény is próbálja érinteni ezt a témát, mert a székelységre sok sztereotípia, romantikus elképzelés ragadt. Közben meg mindannyian a huszonegyedik században élünk, annak az összes előnyével és hátrányával együtt, és nyilván már nem arról van szó, hogy a székely határőrezredek védik a határokat, hanem valami teljesen másról. Ennek a kontrasztját is szerettem volna megmutatni, annak ellenére, hogy ez nem társadalmi regény.

– A regényt egyébként be is mutatták Székely­dályában. Hogyan fogadták az olvasók? 

– Szerintem jól sikerült, nagyon jó hangulat volt, és sokan el is olvasták a könyvet. Kaptam is szemrehányásokat, és a következő kiadásban van, mit kijavítani. Az egyik nagy tévedésem az volt, hogy a dályai Gergely-utcát – amiről én édesanyámtól úgy tudtam, hogy azért ez a neve, mert az ott élő családok vezetékneve Gergely – így írtam le, hogy Gergely-utca, holott a könyvbemutatón azt mondták nekem, hogy azt senki sem nevezi Gergely-utcának, hanem Gergő-utca a neve. Én azzal mentegettem magam, hogy gyerekként úgyis csak turistaként jártam ott.

– Visszatérve a regényre: a cselekmény nem horgonyoz le az időben, és sok történelmi adat, valós információ, ugyanakkor fikció is van benne. Milyen forrásokat használt a történelmi tények alátámasztásához, és miért volt szükség a fantáziára?

– Nem vagyok történész, de nyilván utánanéztem a dolgoknak. Nem akartam történelmi regényt írni, inkább a fantázia kapott nagyobb szerepet, így olvasás közben azokat a sztorikat kerestem, amelyek érdekesek lehetnek számomra és fel tudom használni. Aztán a történészek, ha akarják, majd tépjék egymás szakállát, hogy mi igaz és mi nem. A történelemben ez egyébként is örökös probléma, hiszen az eseményeket mások írják le, mások mesélik el, és a szubjektivitás mellett még az emlékezet megbízhatósága is problematikus. 
A regényben például történik említés a Csíki Székely Krónikára, amelyről már az is kérdéses, hogy eredeti vagy hamisítvány. Íróként nekem ezt nem tisztem eldönteni, de nagyon izgalmasnak tartom, hogy ez igazi vagy sem, és nyilván ezzel játszom is. Az időt kitágítottam, mert megőrülnék, ha olyan regényt kellene írnom, ami térben és időben is be van szűkítve. Az idő kitágításával kitágult a tér is, így tényleg bármi megtörténhet, és ettől mozog a szöveg.

– És ebben a fantáziadús történetben fontos szerepe van az Ördögnek. Milyen irodalmi hagyományba illeszkedik a gonosz, amelyet megformált?

– Az ördögnek többféle reprezentációja van, lehet teológiai és folklorisztikus is. Utóbbi a népmesékben tűnik fel, és ez más, mint a bibliai gonosz. Tamási Áron novellájában, az Ördögváltozás Csíkban, az ördög pont olyan, mint egy székely ember. Ugyanúgy jár az agya, ugyanúgy viselkedik. Ezt vettem alapul, így a regényben megjelenő ördög csintalan, aki mindig töri valamin a fejét, és lételeme, hogy minél több kalamajkát okozzon. Szóval folklorisztikus irodalmi figurát akartam alkotni. Egyébként úgy tudom – de nem vagyok szakértő ebben –, hogy az orosz irodalomban van ördögregény, ezt a regénytípust az orosz folklórig, a népi hiedelemig vezetik vissza, és például Bulgakovnak A Mester és Margarita című regényét ilyen ördögregénynek tartják. 

– Van is intertextuális utalás a regényben a Mester és Margaritára, de Virginia Woolf Orlandójára, valamint Gabriel García Márquez Száz év magány című regényére is. Emellett tizennyolcadik századi magyar irodalmi szerzőket is említ a regény, Molnár Borbálát és Újfalvy Krisztinát, és ha már női szerzőket említünk, illetve Woolf regényét, akkor Az örök székely főszereplőjét, Sándor Zsigmondot is ki kell emelnünk, aki verseket ír, és Orlandóhoz hasonlóan ő is átváltozik. Ezekkel az utalásokkal tematizálni akarta a női szerzők helyzetét?  

– Erre nehéz válaszolni, mert szerteágazó, ahogyan a nőkről beszélünk az irodalomban. Tény, hogy a fiatalabbak között egyre több a női szerző, és valóban van hasonlóság Sándor Zsigmond és Orlando között – egyébként Woolf regénye szerintem zseniális –, illetve  az a mű is játszik a nemiség kérdésével. A felsorolt utalások, a felvilágosodás korában élt írónők és költőnők miatt mondhatni előkerül a női téma, emellett a regényemben ott a két másik női szereplő, a nagyvárosi, modern életet élő nő és a cigánylány: kettejüket összehasonlítva például felmerül a kérdés, hogy melyikük a feministább. Nem szeretnék állást foglalni e téren, nem is akartam túl nagy hangsúlyt tenni erre a regényben, csak arra akartam utalni ezzel a két szereplővel, hogy annak ellenére, hogy milyen nézeteink vannak, a viselkedésünket többgenerációs, akár évszázados szocializációs minták határozzák meg. Tulajdonképpen a kérdés, ami felmerült bennem, az, hogy mi az erősebb: az, amit magunkról gondolunk, vagy azok a minták, amiket hozunk magunkkal? Én például nagyon irigylem azokat a férfi írókat, akiknek remek feleségeik vannak, és meg tudják engedni maguknak, hogy úgy kapcsolják ki a telefonjukat és zárják magukra az ajtót, hogy közben az élet nem áll meg, mert a feleségük csinálja a dolgokat. Ebben a konstellációban lehet azt mondani, hogy a férfi és női szerepek évszázados mintákat követnek: alapvetően a férfi alkot, a nő pedig el van foglalva az élettel. 

– De a hagyományt meg lehet törni, mint ahogyan Ön is tette, hiszen Ön az első női szerző, aki Székely Bicskarend Díjat kapott a Székelyföld folyóirattól…

– A díjátadó előtt, utolsó percben tudtam meg, hogy én voltam az első nő, aki ezt megkapta, úgyhogy külön megtiszteltetés, hogy én törtem át ezt az üvegplafont. Nagy megtiszteltetés, és örülök neki, mert régi szerzője vagyok a Székelyföldnek. Még sosem kaptam bicskát, pláne nem irodalmi díjként.

– Könyvében többször reflektál a regényíró feladatára, lehetőségeire, szerepére. Mi mindent engedhet meg magának a regényíró?

– Szinte bármit megengedhet magának, amit a szöveg elbír. A kérdés az, hogy mit bír el a szöveg, de szerintem minden regényíró feszegeti a határokat, és minden regényíró szeretne írni egy tökéletes regényt, és mindig úgy érzi, hogy ez nem sikerült, de majd a következő tökéletes lesz. Persze az, amiről ő azt gondolja, hogy tökéletes, kiderül, hogy nem az, viszont az, amit ő tökéletlennek tekint, azt mások tökéletesnek látják. Az irodalomtörténet legalábbis többnyire ezt igazolja.

– Min dolgozik jelenleg?

– Jelenleg egy esszészerű könyvön dolgozom, és ha minden igaz, akkor márciusban jelenik meg. Az a címe, hogy Testodüsszeia.

– Egyébként Az örök székely úgy ér véget, hogy lehetőséget ad a folytatásra…

– Lehet, de nem áll szándékomban folytatni!