– Honnan ered a népi kultúra, a hagyományok iránti ragaszkodása?

– Amióta az eszemet tudom, jelen van az életemben a néphagyomány. Gyermekkoromban Csíkmenaság még egy zárt közösség volt, ahol nagyon fontos volt a népi kultúra, népdalok megismertetése a fiatalabb generációkkal. Ma már nagyobb energiába kerül az, hogy a gyerekek ugyanolyan nevelésben részesüljenek ezen a téren, mint régen. Kitágult a világ, sok lehetőség van a szülők és gyermekek számára, ezért külön erőfeszítést igényel, hogy a hagyományokkal is foglalkozzanak, rangsorolják a fontossági sorrendet, miközben a trendibb dolgok élveznek előnyt.

– Csíkmenaságon mindig is kiemelt szerepet töltött be a hagyományőrzés…

– Igen, már óvodáskoromban megismertem a népdalok és a néptánc jelentőségét. Ezt Károly Veronika pedagógusnak is köszönhetem, aki már első osztályban tanított engem, és máig ismert a hagyományőrzés terén. Akkoriban minden jelentősebb eseménykor felléptünk az osztálytársaimmal, táncoltunk, énekeltünk. Megtanultam zenélni, furulyázni, a hegedűt is megismertem akkoriban, habár mára háttérbe szorult ez a tudás. Talán ezeknek köszönhetem, hogy ma már lámpaláz és félelem nélkül merek kiállni emberek elé beszélni. Habár gyermekkoromban a kultúra megismerése szinte kötelező volt, mostanra már valóban érdekel, értékként tekintek az akkor megszerzett tudásra, ezért is fontos, hogy a mostani gyerekek is belekóstolhassanak ebbe. Gyermekként, a farsangtemetésnek köszönhetően megismertük a farsangi szokásokat. Ekkor az összes gyermek végigment a ranglétrán, mind „tehén alatti” gyermekként kezdtük, és ezalól én sem vagyok kivétel. Külön megtiszteltetés volt, hogy beállhattunk a tehén alá, és ott lehettünk a farsangtemetésen. A tehén egy fontos szereplője az eseménynek, kisfiúk viszik a vállukon azt a szerkezetet, amely a tehenet formálja meg. Később, fiatalként mehettünk a felvonulók között székely ruhában, de különböző szerepet is vállalhattunk. Voltam már menyecske is, de az elmúlt négy évben én személyesítem meg Cibere vajdát. Mindamellett, hogy szerepet vállalok a farsangtemetésben, segítem Károly Veronikát a farsangtemetés szervezésében. Fontosnak tartom, hogy ez a szokás megmaradjon, ugyanakkor az egyesület egyéb céljaiban és programjaiban is igyekszem segíteni, hiszen nem csak a farsangtemetésben éljük hagyományainkat.

– Többször is említette Károly Veronikát, akivel tavaly januárban vehette át a Németh Géza-emlékdíjat, mellyel azokat a személyeket tüntetik ki, akik tevékenységükkel hozzájárulnak a magyar kultúra megmaradásához. Ez a díj mennyiben adott további lendületet ahhoz, hogy a hagyományőrzés terén a jövőben is tevékenykedjen?

– Nagyon érdekes pillanatban kaptam ezt az elismerést. Mielőtt megtudtam, hogy javasolnak engem a Németh Géza-díjra, elgondolkodtam azon, hogy mennyire akarok a továbbiakban a hagyományőrzés terén mélyebben tevékenykedni. Persze a magyar népi kultúra mindig érték marad számomra, de elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy mint hivatás, mennyire szeretnék ebben maradni. Meggyőződésem, hogy ez nem volt véletlen. Azáltal, hogy Károly Veronika épp akkor javasolt engem a díjra, amikor elbizonytalanodtam, újraértékeltem addigi tevékenységemet. Megerősített abban, hogy a hagyományőrzés terén folytassam a munkát, az elképzeléseket, az értékteremtés és értékmentés támogatását, elősegítését.

– Fiatalként milyen kihívásokat lát a hagyományok éltetésével, továbbörökítésével kapcsolatban?

– A hagyományok mindig az adott közösségekről szólnak, és ebben az esetben nem elég csak annyi, hogy hangzatos szavakat ismételgetünk, ide az eredmények felmutatása szükséges. Akkor követik mások is az elképzeléseinket, ha hitelesek vagyunk. Fiatalként úgy látom, hogy az emberekhez egyszerűbb formában, következetes megfogalmazásban lehet eljutni. Ma már nem lehet hosszú szövegekkel megszólítani a tizen-, huszonéveseket, unalmas programok nem hoznak eredményt, célratörő, egyszerű és érdekes felhívások kellenek. Csíkmenaságon a hagyományőrzést elsősorban a Repülj Madár Egyesületen belül zajló tevékenység jelenti, és ebben főként idősek vesznek részt. Érdekes kihívás mindebbe a fiatalokat is bevonni. Az idősebb generáció a maga tempójával, értékeivel és nyugalmával nyitna a fiatalok felé, akik azonban minden szempontból felgyorsult életet élnek, és arra van igényük, hogy rövid időn belül ismerjék a konkrét elképzeléseket. A két világot nehéz összehozni, de egyáltalán nem lehetetlen. Még megemlítenék olyan eseményeket is, amelyek nem az egyesület égisze alatt működnek, de szintén fontosnak tartom őket: ilyen például a Mária-koronázás vagy a szüreti bálok, farsangi előadások. Ezek mind hagyománnyá váltak, és mind más-más csapat szervezi, amelyeket ha másképp nem, erkölcsileg igyekszem támogatni.

– Ki tudna emelni egy programot, amely során a két generációt sikerült összehangolni egy esemény kapcsán?

– A farsangtemetés a legjobb példa erre. A fiatalok, a legkisebbektől kezdve, minden évben nagy érdeklődést tanúsítanak a program iránt. Más falvakban nagy előkészületek vannak, próbák, gyűlések, megbeszélések, nálunk valahogy ez elmarad. De amikor felülünk a buszra, elmegyünk a megyei farsangtemetésre, és meghalljuk a zenészek muzsikáját, mindenki tudja a szöveget, tudja a feladatát, és tudjuk követni azt a folyamatot, amit minden évben csak kétszer mutatunk be – szombaton a megyei farsangtemetésen, vasárnap Menaságon. Nincsenek próbák, és mégis minden tökéletesen megy. Ebben a fiatalok a legnagyobb húzóerő, énekelnek és táncolnak, ugyanígy az idősek is, amennyiben a tánc nem megterhelő számukra. Ez illusztrálja legjobban az idősek és fiatalok kapcsolatát a hagyományőrzésben, amikor együtt vonulnak, ugyanabban a népviseletben vannak, ugyanazt az értéket képviselik.

– A menasági iskolások néptáncoktatásának újraindítása is az ön nevéhez kötődik. Miért érezte azt, hogy újra kell és lehet indítani a néptáncoktatást, és hogyan sikerült mindezt megvalósítani?

– Kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de volt néptáncoktatás Menaságon iskoláskoromban. Eleinte az iskolában, a pedagógusoktól tanultuk meg az alaplépéseket, majd néptáncoktatók tanítottak tovább. Sajnos mindig volt valami ok, ami miatt ideiglenesen megszűnt a néptáncoktatás. Nem lehet mindenkire ráerőltetni, hogy részt vegyen ebben, csak azt lehet bevonni, akinek kedve van és érdeklődik, valamint ha a szülőnek is érték a kezdeményezés. Sok múlik a szülőkön, ugyanis nem mindegy, hogy motiválják-e a gyermeket, vagy épp ellenkezőleg. Mire felnőttem, megszűnt a néptáncoktatás Menaságon. Néhány éve arra kellett ráeszméljek, hogy a környező falvakban jól fejlődik a néptáncoktatás, a gyermekek nagyon nagy számban járnak néptáncra, miközben nálunk nem történik semmi. Ekkor gondoltam arra, hogy ezen változtatni kell. Kerestem néptáncoktatókat, és kisebb közvélemény-kutatást is végeztem arról, hogy lenne-e igény a tevékenység újraindítására. Pozitív válaszokat kaptam, és végül Fábián Ágnes és Antal István vállalta a néptáncoktatást, akik most farsangi előadásra készülnek a gyermekekkel. Így született meg a Vigaszó népctánccsoport, amelyhez egyre több érdeklődő gyermek csatlakozik. 

– Nem csak egyénileg vesz részt az értékteremtésben, a csoportos projektekben is aktívan részt vesz.

– Szeretek beállni olyan kezdeményezésekbe, olyan csapatokba, amelyek értéket szeretnének teremteni vagy megőrizni. Ilyen a már említett Mária-koronázás, amelynek szervezése Erdély Imre nevéhez fűződik, vagy a Szabó Kamilla által írt Akinek Menaságon megjelent a Szent Család című kiadvány is. Itt hároméves kutatómunkát végeztünk, Szabó Zsolt vezetésével. Egy háromszemélyes csapat operatív kutatásba kezdett, és végül sikerült bemutatni a jelenésélmény ihlette könyvet, amire sokan voltak kíváncsiak.

– Hogyan látja, a hagyományos értékek megőrzése lehetséges modern eszközökkel is?

– Az, hogy szeretem a hagyományőrzést és a népi kultúrát, nem azt jelenti, hogy csak a népzenét és a hagyományos dolgokat szeretem. Habár a ’90-es évek elején születtem, és a fekete-fehér televíziókészülék nem idegen számomra, még vonzanak a modern vívmányok. Sokan azt gondolnák, hogy mindazok, akik érdeklődnek a hagyományok iránt, csak és kizárólag abban látják az élet értelmét, és teljesen elzárkóznak az újításoktól. Bátran állíthatom, hogy ez nem így van. Ma már teljesen normális az, ha a hagyományőrző csoportoknak van közösségi oldaluk, és aktívan jelen vannak az online térben. Úgy gondolom, hogy az érték és a cél nem változik, csak az eszközök adta lehetőségek bővülnek, amit igenis érdemes kihasználni.