– Csíkszeredából Budapestre vezetett az útja. Miért döntött a magyar fővárosba költözés mellett?

– Elsősorban, mert építészetet szerettem volna tanulni iskola után is, ezért tizenkettedik osztályban elkezdtem utánajárni a képzéseknek. A Nagy István Művészeti Középiskola hirdetőfalán láttam meg a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem szórólapját: „Építészet és bútortervezés. Faműhelygyakorlat elsajátítása.” Ilyet sehol máshol nem láttam. A másodlagos ok az volt, hogy Sógor Ákos akartam lenni, és nem Sógor Csaba fia. Bármilyen sikert értem el, legyen az karikatúrarajzoló verseny vagy gólyabál, mindig azt kaptam, hogy „hát igen, mert az apja… így könnyű”. Akkor még nagyon adtam az emberek véleményére, és fájt. Nem akartam túl messze menni Csíkszeredától, de közel maradni sem, így Budapest jó távnak tűnt.

– Építésznek tanult, közben modellkedéssel is foglalkozott. Hogyan jött ez a lehetőség, és mennyire nagy kihívás összeegyeztetni a kettőt?

– Első Budapesten töltött napomon találkoztam egy fényképész ismerősömmel – őt Kopacz Kund barátomon keresztül ismertem meg, akivel együtt tanultunk egy évet festészet-grafikát Egerben –, az ő egyik, szintén fotós barátja vetette fel, hogy lenne-e kedvem egy fotózáshoz. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy kell ezt elképzelni, de kíváncsi természet vagyok, rábólintottam. Néhány hónappal később már azon kaptam magam, hogy Párizsban vagyok, és térképpel a kezemben el kell jutnom egy nap alatt tizenkét különböző helyszínre. Ez teljes embert igénylő munka, így szünetelt az akadémiai építészet, amíg modellkedtem. Mostanra már elbúcsúztam ettől az építészet javára, mert ott valaki más kreatív álmának biodíszlete voltam, én pedig jobban szeretem a saját levesem főzni, mint a máséban főni. Most azt érzem, hogy értéket teremtek, amivel örömet tudok szerezni. A teljesítményem számít, és nem az, hogy kinek a fia vagyok, vagy milyen a külsőm, hiszen ez utóbbi kettő ellen nem tehetek semmit. Ha ügyes vagyok, azt én irányítom, és erre tudok büszke is lenni. A többi fölösleges felszín.

– A kisvárosi ember számára elég megfoghatatlan szakma a modellkedés, főként, hogy igazán nagy világmárkákkal dolgozott. Tényleg olyan kegyetlen, amilyennek halljuk?

– Talán a külsőségek irányította tehetetlenség a kegyetlen. Nem tudsz jobb lenni benne, ez, mint kreatív embert, frusztrált. Amiben tudtam, a maximumot nyújtottam. Ha erre gondolsz… De nagyon stresszes. Például amikor a divathetek zajlanak, ki kell fizetned három-négy városba az oda-vissza repülőjegyeket és szállásokat átlagosan két hétre. Ha nincs rá kereted, megelőlegezik az ügynökségek, de azt vissza kell fizetni, ami több ezer eurót jelent, és még az is lehet, hogy egyetlen divatbemutatóra sem válogatnak be. Nem fog senki szólni előre, hogy nem a te arcod kell idén. Nem akarom démonizálni sem a divatszakmát, hiszen sokat kaptam tőle. Ha az elutasításra gondolok… ezt a jelenséget már nem ismerem. Az elutasítás nem azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó, csak nem vagyok benne a képben, és máshova kellek, s ez az élet minden területére igaz. Nem szabad negatív dologként tekinteni az elutasításra vagy a kudarcra. Az életben mindenre kell stratégiánk legyen ahhoz, hogy boldogan menjünk tovább. Ezt pedig úgy lehet felszedni, ha beleállunk a dolgokba, és nem menekülünk, hanem felhasználjuk védekezésre.

– Hogyan került A brutalista című film forgatására?

– Ligosztájeva Annamária filmgyártásban dolgozó barátomnak jutottam eszébe építész mivoltom miatt művészeti igazgatónak beajánlani, végül ezt a pozíciót Weichinger Sári volt csoporttársam kapta meg, mivel neki már volt filmes tapasztalata. Ő keresett meg a kézdublőrséghez. A bökkenő az volt, hogy én balkezes vagyok, Adrien Brody (a Tóth László építészt alakító színész, a film főszereplője) pedig jobb. Ezt elhessegettem, és lelkesen elvállaltam a felkérést, majd szisztematikusan elkezdtem rajzolni és írni tanulni jobb kézzel. Egy tervezési folyamatban fejben alakítom a tervet, majd a végén lerajzolom, és ezek segítenek a csapattársak vagy egyetemen a tanárok bevonásában. Minden rajzom megvan még, a félévi prezentációknál láthatták a csoporttársaim is, ezekre emlékezett Sári.

– Pontosan mi volt a feladata?

– Egy-egy napra ugrottam be a forgatásokra, az elején csak kézdublőrként. Mielőtt videóra vették a kezem, ahogy vonalzózom, vágom a bőrt, skiccelek, egy-két órán át rajzolhattam a háttéranyagokat. Ezt követően kértek fel, hogy legyek Adrien Brody teljes teste, ne csak a keze, így én vagyok látható a tervezős jeleneteknél és a ciszternában, fehér ingben, de az intim jelenetben kifejezetten erre szakosodott dublőr szerepel. Amire nagyon büszke vagyok, az az építész életműkiállításán látható építészeti látványtervek megrajzolása, ugyanis a film látványtervezője, Judy Becker, az utolsó pillanatban gondolta meg magát, és nem maketteket, hanem rajzokat akart látni végeredményként.

 

 

 

 

 

View this post on Instagram

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A post shared by Set Circle | Art Department (@setcircle)

Egy hét állt rendelkezésemre, hogy a leírások és referenciaképek alapján megrajzoljak tizenkét épületet különböző technikával. Ha jobban belegondolok, a Csíkszeredában, Lestyán Csaba rajzóráin elsajátított árnyékolási technikák miatt mertem bevállalni ezt a munkát. Írtam is neki. Mindennek megkoronázásaképpen még egy szereplőt eljátszottam – ezt hívják a szakmában statisztának –, a kocsmai jelenetben én fújom a szaxofont.

 

 

 

 

 

View this post on Instagram

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A post shared by Kodak (@kodak)

– Amit mi otthon, a kanapéról nézünk, annak részese volt. Milyen volt a filmforgatás?

– Nagyon közvetlen és családias volt a hangulat. Ez nem volt meglepő, mivel a divatszakmában is tapasztaltam, hogy az igazán nagy nevek, akiknek szakmailag felnézek a munkájára, mind kedves és szerény emberek. A forgatás során nagyon sok szabad kezet kaptam, azt éreztem, hogy bíznak a tudásomban és az ízlésemben, ami jó visszaigazolás. Izgalmas volt a díszletben és korabeli ruhákban mászkáló emberek közt lenni, de az igazi forgatási munkáról érdemes tudni, hogy ezek irdatlan hosszú, 12-16 órás munkanapok. A magyarok olcsó és strapabíró, minőségben is megbízható munkaerőnek számítanak, ráadásul a külföldiek adókedvezményben is részesülnek. Ezt azért jegyzem meg, hogy ha valakiben felmerült volna a kérdés, miért épp Magyarországon forog sok amerikai produkció.

– Úgy értesültem, hogy a jövőben itthon szeretné majd építészként kamatoztatni a tudását. Eszerint maga mögött hagyná a modellkedést és a filmes szakmát? Csíkszereda nem egy világváros, ami kiemelkedően kedvezne ezeknek.

– Hivatásszerűen nem lehet űzni mindhármat egyszerre. Egymás után igen. Nem szerettem modell lenni, mert üres volt, és nem éreztem önazonosnak. Most az építészet és a film mellett felbukkant a díszlettervezés videóklipekbe is, de már kellett visszamondanom ilyen munkát az építészet javára. Nem hiszem, hogy lehetetlen budapesti székhellyel külföldre vagy éppen haza dolgozni, de máshol nincs építészkamarai tagságom. Szeretek másokkal együtt dolgozni, ami ebben a helyzetben kötelező is. Jelenleg van pár miniprojekt készülőben, de reménykedem, hogy a közeljövőben lesz lehetőségem otthoniakkal együtt tervezni, otthoniaknak. A tapasztalat megosztva működik a legjobban. Valahol titkon, a kíváncsiságon túl, mindenkit a valóságban nem létező, de reményt adó recept érdekel a sikerhez. Ha ezt megpróbálom megfogalmazni, valahogy így hangzik: mindennek megadni a módját. Az öltözködéstől kezdve, az otthoni koszt szépen tálalásán át mindenből a legtöbbet kihozni. Megtisztelni magunkat és másokat a minőséggel. Venni a fáradságot, hogy apró sikerélmények miatt büszkék legyünk magunkra. Az, hogy mindennek értelmet adunk az életünkben, azzal értelmet adunk az életünknek magának. Másképp minek ez az egész? Az kövezzen meg, aki valamivel sokat foglalkozott, és nem lett semmilyen pozitív hozadéka. Én ilyenről még nem hallottam. Minden, amit csinálok, kicsi, amolyan „csak saját magam vagy más szórakoztatására teszem”-dolgokból nőtte ki magát, csak egy idő után felfigyelt rá a megfelelő ember.