Egyre nehezebb elképzelni, hogy az okoseszközök kijelzőjén túl is létezhet számunkra szó­ra­kozás. Az internetnek hála azonnal ott van a szemünk előtt minden kedvünkre való tartalom – öröm, bánat, szenvedély és melankólia mind egy kattintásra van a böngészőben. Pedig a mobiltelefonok feltalálása előtt is tudtak szórakozni az emberek. Sőt sok tekintetben olyan, mai kifejezéssel élve pazar partikat adtak, amilyeneket most valószínűleg el sem tudunk képzelni. 
Vegyük csak a barokk kort, amikor a zenekedvelők és muzsikusok kitalálták, hogy a tehetősebbek szalonjában üljenek össze zenélni, önmaguk és egymás szórakoztatására. Az ily módon felcsendülő zene és a kisebb létszámú zenekarok formája az idő múlásával szilárdan megőrizte helyét a klasszikus zenei palettán. Milyen szép is lehetett, amikor az otthonokban a zene állandó jelenléte annyira természetes volt, mint jelenünkben a mobiltelefonoké! És mennyivel jobban eshetett a délutánt társaságban, kellemes dallamok mellett időzve tölteni, mint manapság olyan közösségi terekben ücsörögni az ismerőseinkkel, ahol minden egyes szempár a telefon képernyőjére szegeződik! Hahó, szakadjatok már el a virtuális valóságtól, és menjetek élethű élményeket gyűjteni, menjetek zenét hallgatni! „A zene rendeltetése belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be” – fogalmazott Kodály Zoltán.

A kamarazenei műfajok közül bármelyiket merem ajánlani. Van duó, trió, kvartett és kvintett, értelemszerűen mindegyik megnevezés arra utal, hogy hány hangszeres játszik a formációban. Jómagam a duók rajongója vagyok. Szeretem, amikor két zenész (legtöbbször egy zongorista és egy vonós vagy fúvós) annyira egymásra hangolódik, hogy pusztán a szemkontaktussal képesek kommunikálni a darab közben. Mégis az a legcsodálatosabb érzés, amikor a zenekar tagjai egyszerre érkeznek meg a mű lezárásához. Egy időben vesznek levegőt, együtt tartják benn a feszültséget, majd összehangoltan engedik ki a dallamot feloldó lélegzetet, hogy szét­áradjon és betöltse az egész nézőteret. A trió is hasonlóan szimpatikus felállás – közkedvelt összetétele a zongora és két vonós hangszer kombinációja. Itt a magasabb dallamot a hegedű szólaltatja meg, a mélyebb hangzásért pedig a cselló vagy a nagybőgő felel. A klasszicizmus idején kialakult vonósnégyes ugyancsak a kamarazenei vonalat erősítette. A vonósnégyes első és második hegedűből, brácsából és csellóból áll. Másik kedvelt formája a fúvósötös, amely fuvolából, oboából, klarinétból, fagottból és kürtből tevődik össze. 
A kamarazene mára kinőtte a házi muzsikálás kereteit, de a társas zenélés élménye továbbra is nem mindennapi élményekkel gazdagítja a hallgatóságot. Jóleső érzés belegondolni abba, hogy még ma is van létjogosultsága egy ennyire régi zenekari formációnak, ráadásul egyre több kamarazenekar adja elő közönségének a jobbnál jobban összeállított repertoárját. 

Jómagam legutóbb a Székelyföldi Filharmónia kamarazenei estjén voltam a székelyudvarhelyi Szent István teremben. A brassói Filharmónia fúvósötösének műsora a francia komponista, Francis Poulenc darabjait tartalmazta. A fúvósokon látszott, hogy valóban örömmel zenélnek, szívvel és lélekkel adják át a közönségnek a zeneművek csodálatos, néhol játékos dallamait. Különösen a fuvolára és zongorára írt szonáta utolsó tétele csalt mosolyt az arcomra. Vidám volt, így valóban azt éreztem, hogy őszinte örömzenélésnek lehetek tanúja. A műsor utolsó darabja pedig hangzásban olyan hatást keltett, mintha épp egy fantasyfilmet néztem volna, a lélegzetemet is visszafojtva. A zenészek nem játszották túl a műsort, nem akartak mindenáron virtuózok lenni. A koncert az volt, ami: a lehető legletisztultabb és legtisztább hangokba zárt intimitás. Ezért olyan kellemes hallgatni a kamarazenét, s ezért olyan bensőséges ez a műfaj. A kamarazenei est nem csak a fülemnek marad emlékezetes, a hangokon kívül a látvány is teljesen magával ragadott. Mindig is szerettem játék közben megfigyelni a zenészeket. Annyira kifejező minden apró mozdulatuk, a színpadon minden levegővételnek jelentése van, és az arckifejezések ugyancsak a ritmust, a dallamot viszik előre, violinkulcstól violinkulcsig. S hogy nem tőlem távol, egy grandiózus színpadon zenéltek, hanem karnyújtásnyira voltak, segített, hogy a zsigereimben érezzem: én is az örömzene alkotóeleme vagyok. Nem számít, hogy hány évszázad telt el, vagy mennyinek kell még eltelnie, az interneten túli élmény örökké a legszebb, különösen, ha zenés.