– Hogyan indult a zene iránti érdeklődésed? 

– A zenei érdeklődésemre nagyapám figyelt fel először, neki fiatalon zenészbandája is volt. Nagyjából ötéves koromban elvitt Antal Tibor zenetanárhoz, hogy nézzük meg, van-e valamiféle zenei hallásom. Kiderült, hogy van, majd hétévesen néptáncra is beírattak, ahol Sára Zsuzsa volt a tánctanárom, míg a hegedűtanárom Antal Tibor. Később a tanár úrnak már nem volt ideje velem foglalkozni, így egy évet más tanárhoz jártam zeneórára. Igazából nem is emlékszem a nevére, de elég goromba tanár volt. Ez után az egy év után megszűnt a zene utáni vágyam. Később Vizeli Balázs és Pál Csilla tanárok tanítottak, utóbbinál népi hegedűt és klasszikus hegedűt is tanultam. Végül is a nagyapám biztatása is kellett, hogy folytassam a hegedülést. Hallottam, hogy zenét lehet tanulni a népiskolában, oda is beiratkoztam, és elvégeztem a három évet. A tanév végén vizsgázni kellett, és diplomát kaptam. Ez idő alatt Bodor Tibor tanár úrhoz is jártam zenélni. Idővel egyre inkább nőtt a zene utáni vágyam, nemrégiben felvételiztem Székelyudvarhelyre, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolába, ahol ősszel kezdem a kilencedik osztályt.

– Színes, fordulatos és zenével teli életed volt. Hogyan férnek bele az egyéb tevékenységek a mindennapjaidba? 

– Ámbár táncolni is jártam, az nem volt számomra vonzó. Zenélni szeretek, azon belül is a népzene az, ami leginkább foglalkoztat. Sőt el kell mondjam, hogy kisebb koromban – nagyjából öt-hat éves lehettem – egyik nyáron segítettem dédnagyapámnak, aki cserébe megígérte, hogy kapok egy ütőgardont. El is készítették, és tatim, Gerczuj Mihály faragász még csiszolgatott rajta, amikor én a szűk családi körben próbálgattam játszani rajta, és ment. A hangokat találtam azon is, de mi tagadás, azért még mindig a hegedű maradt a kedvenc hangszerem.

– Hogyan tudod az iskolával összeegyeztetni a zenét? Nem megy a tanulás rovására? 

– Hogy is mondjam, nehéz a kettő együtt. Nyolcadik osztály végére éreztem: vagy egyik, vagy másik, tovább már nem bírom. A tanulásban kicsit leromlottam, kisebb koromban is éreztem a nap végére, hogy végem van, de nem adtam fel. Sőt egy idő után még inspirált is, hogy ha már ennyit gyakorlok, akkor a lehető legjobb legyek.

 
– A családban volt korábban is hagyománya a zenélésnek?

– A családunkban a zenélést dédnagyapám, Gerczuj János kezdte el, legalábbis róla tudok. Csobányosban éltek, és onnan hajtották az állatokat a legelőre. Régen szokás volt, hogy elcsente a gyermek a számára tiltott hegedűt, megpróbálta, s há’ ment neki. Aztán mondtam, tatim volt az első, aki elvitt zenetanárhoz, de a szüleim is támogatnak a zenélésben. Édesapám hordozott Felsőloktól Székelyudvarhelyig, ami bizony nem kis táv, mert idestova 83 kilométer. Van két kisebb lánytestvérem, a középső Gerczuj Orsolya, most megy hetedik osztályba, és a legkisebb családunk szeme fénye Gyopárka, aki még óvodás. Ők egyelőre nem annyira érdeklődők a zenélés iránt, de engem a zene mellett erőst sok minden érdekel. Egyik kedvenc hobbim a horgászat, mihelyt időm van, megyek a patakra, de tatim a katonaságnál, a páncélosoknál szolgált, és a mai napig gépeket szerel. Olyankor örökké mellette vagyok, és lesem, mit csinál. 

– Mi leszel, ha nagy leszel? 

– Nyolcadik elején az iskolába eljöttek a katonák, tatim is ismeri őket, mert ő ott szolgált a hadseregnél. Megkérdeztem az egyik katonát, mit ajánlanának nekem, hol folytassam a tanulmányaimat, mert egyelőre a román nem megy, de megtanulom. Én a katonasághoz akarok menni, megmondtam a katonának, ha kirúgnak az ajtón, én bemászok a kéményen! Azt ajánlották, ne menjek katonai középiskolába, hanem ha lehet, szabad emberként végezzek el egy fúvósiskolát, mert akkor esélyem lenne Csíkszeredába, a 61-es hadsereghez zenészként bekerülni. Ott aztán milyen szép az élet, ígérnek fűt-fát, ha odamegyek! Engem ez nagyon megfogott, ezért választottam a székelyudvarhelyi iskolát, mert ott fúvós leszek, és utána vár rám a katonaság. Jó reményekkel vágok neki.