A kitolódott életszakaszok világában, a húszas évek elején számos rossz és jó életpéldát látva, a felnőtté válás útvesztői után az ember fia már annak is örül, ha önazonosságával tisztában van, nemhogy teljesen tisztában legyen nemzeti identitásával. A szerencsésebbek általános iskolában – ha nem is értették – jól bemagolták: román állampolgárok, de magyar nemzetiségűek vagyunk. Ez az elmúlt években némileg változott, ám a kettősség továbbra is dilemmákat, bizonytalanságot okoz, s talán akadnak olyanok is, akik későre vagy soha nem értik meg a lényeget. Még akkor sem, ha éveken keresztül különböző mérkőzések végén kábult állapotban mecsergik az amúgy mély mondanivalójú, de általam csak a szúnyogcsípés himnuszaként nevezett Nélküled című dalt.  Szóval kettősség és dilemma ide-oda… fel kell nőni. A felnövés legjobb módja hagyni a fiatalt egyedül boldogulni.

Jómagam először egyetemista koromban, a magyar fővárosban maradtam hosszabb ideig igazán magamra. Jól is vettem az akadályokat. Az identitástudatom is erősödött. Az egyik végállomáson lemerült telefonnal a kezemben, a pirkadó hajnalban érdeklődtem, melyik irányba kell elindulnom a kollégium felé. A fickó a kérdésemet meg sem hallva továbbhaladt. Gondoltam, hadd csak el, mert jössz te még a csíksomlyói búcsúra, s majd én sem mondom meg, merrefelé jár ritkábban a medve. Megérkezve az Erdély néhai szent életű püspökéről elnevezett kollégiumba, finom vegyes volt a fogadtatás. Míg az egyik irodában morgósak voltak, addig a másikban kedvesek, s a lenézett raktáros néni még azt is tudta, ki volt Márton Áron, s Csíkból 10-15 éve kik voltak elszállásolva a kollégiumban. A gyakorlati helyemen a tiszteletbeli székelyként ismert és nagyra becsült televíziós szerkesztő-műsorvezető rendkívül kedvesen fogadott. Ő már azt is tudta, Csíkszeredától merre van az én szülőfalum. Rögtön mondta is, tegezzem. Eleinte nehéz volt, hiszen gyermekként sokszor láttam a „bácsit” a tévében, és egyetemistaként szakmailag csak a zöld füleimet éreztem nagynak. Idővel nagyon jó barátok lettünk. Akadt olyan is, aki nem volt ennyire jó fej, de annál felvilágosultabb volt, s csak egyszer kérdezte meg: „Csíkszeredában az egyetemen van internet?”
A későbbiekben több olyan mentorom is volt, aki szintén a történelmi Magyarország valamely elcsatolt területéről érkezett, aki értette és érezte, mit jelent kisebbségben magyarnak lenni. Velük igazán talált a szó, s közben én is egyre jobban értettem, mit jelent magyarnak lenni.
Tíz év után ugyanott, tiszteletbeli székely barátomat nem találva az irodában, az étterembe vezetett utam. Már az előételt fogyasztottam, amikor egyszer csak arra jött a mesterem. Együtt ebédeltünk. Csatlakozott hozzánk kedves kolléganője is, aki felvidéki születésű, de délvidéki származású férjével a magyar fővárosban él. Hamar kiderült, néhány évvel korábban ugyanabban a kollégiumban lakott, ahol én, ismeri azokat a csíkiakat, akiket a raktáros néni emlegetett. Az övtáskámat látva csillogó szemekkel jegyezte meg, a készítője szomszédja volt a kollégiumban. Amikor az általa szerkesztett műsor egyik adásáról beszélt, mondom, az interjúalany az egyik barátom. Mindeközben a kisebbségből érkező ember lelkében feltörő érzés mi az, ha nem „lájk” arra, hogy hétszáz kilométert utazva szinte azonnal igaz barátra talál.