Az ember nem minden héten megy világbajnoki selejtezőre a Kaukázusba. Nézőként sem, újságíróként még kevésbé. Nekem most mégis így alakult, és bár az út már a startvonalnál próbára tett, végül csak megérkeztem Jerevánba. Ahogy lenni szokott, a CFR járata húsz percet késett, és ez épp elég volt ahhoz, hogy lemaradjak a reptéri vonatról – ha megvárom a következőt, most aligha lenne miről írnom… Maradt a Bolt – nem a sarki bolt, hanem az appos, modern taxiféle –, amivel épp annyi időt nyertem, hogy elértem a gépet.
A fedélzeten magyar hangokra lettem figyelmes. Mögöttem Diószegi László, a Sepsi OSK elnöke, előttem Marosvásárhely alpolgármestere és baráti köre, mellettem pedig László, egy Londonból érkező magyar szurkoló ült, aki csak a meccs miatt repülte át a kontinenst. Jerevánban az útlevél-ellenőrzés nagyjából negyedóra alatt megvolt, már épp taxit akartam rendelni, amikor örmény barátom, Asatur – aki nem tudott kijönni értem, mert dolgozott – küldött elém egy sofőrt. Az illető egy szót sem beszélt angolul, én oroszul nem tudok, pedig kapóra jött volna, hiszen itt szinte mindenki beszéli az oroszt. De nem volt gond, pontosan tudta, hova vigyen.

A város rózsaszín tufakőbe burkolt épületei, a szovjet idők örökségeként megmaradt komor, szögletes házak, a szmog, a posztszovjet hangulat és az örmények zavarba ejtően őszinte vendégszeretete olyan különös egyveleget alkot, ami csak Jerevánra jellemző.
A jereváni rádió épületén még mindig ott a vörös csillag sarlóval és kalapáccsal, a bejáratnál pedig egy szobor található, amelyből szól a rádió – ez egyébként zseniális megoldás. Nyilván a klasszikus poént is felidéztük, miszerint a jereváni rádió bemondta, hogy Moszkvicsokat osztogatnak Jerevánban. A vicc szerint a hír igaz volt, annyi különbséggel, hogy nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat, nem Jerevánban, hanem Moszkvában, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak…

Bőséges ebéd, sovány győzelem

Csütörtök délután a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Magyar Labdarúgó-szövetség közös ebédre hívta a magyar újságírókat. Huszonöten voltunk, valamint az Örmény Sportújságíró-szövetség elnöke, és velünk ebédelt Schäfer András magyar válogatott édesapja is. A hangulat kifejezetten oldott volt, az asztalon minden volt, mi szemnek és szájnak ingere, de gondolataink már a kezdőrúgás körül jártak.
Este a stadion felé sétálva egyre több magyar szurkolót láttunk – több mint kilencszázan vágtak neki az örmény túrának. A beléptetés meglepően simán ment: az akkreditációt felmutatva bármiféle ellenőrzés nélkül besétálhattunk. A 14 ezres Vazgen Sargsyan Stadiont 1935-ben adták át, a kétezres években ráncfelvarrták, de a mai standardoknak mondhatni nehezen felel meg, például itt még lehet dohányozni a lelátón.
Az örmény szurkolók komoly koreográfiával készültek: petárdák, görögtűz, zászlók, volt minden, ami egy kiváló hangulathoz dukál. A magyar szektor sem volt halk, de a hazaiak tényleg elemükben voltak.
Az első húsz perc eseménytelenül telt, a magyarok többet birtokolták a labdát, de igazi helyzetet nem tudtak kialakítani. Aztán jött a 33. perc: Szoboszlai beadása után a levegő ura, Varga Barnabás tökéletes ütemben bólintott a kapuba: 0–1. A magyar szektor felrobbant az örömtől, Varga szinte a semmiből szerzett vezetést. A félidő végén még volt egy-egy lehetőség itt is, ott is, de az eredmény nem változott. 
A szünetben a sajtóteremben – ami inkább volt szűk irodahelyiség – teával próbáltuk visszahozni vérkeringésünket, mert bár napközben gyönyörű, 17 fok körüli idő volt, estére lehűlt az idő.
A második félidőt a házigazdák kezdték lendületesebben, ezzel együtt az örmény szurkolók is nekiveselkedtek: a petárdák sűrűbben robbantak, pergett a dob, a hazai közönség szinte vezényelte a meccset. A 65. percben Spert­syan lövése centikkel szállt fölé, a levegő vibrált – nemcsak a hangulattól, hanem a lelátót belengő füsttől is. A 77. percben a frissen beállt Tóth Alex lőtt veszélyeztetettet, néhány perccel később viszont az ő eladott labdájából az örmények kihagyták a meccs legnagyobb ziccerét. A hosszabbításban még Szoboszlai próbálkozott szabadrúgásból, de fölé szállt. Az utolsó örmény támadásnál a labda a kapu előtt megpattant az örmény csatár lába előtt – talán egy vakond segített be a magyaroknak.
A végeredmény 0–1 – nyögvenyelős győzelem idegenben, de 28 év után először ismét reménykedhettek a magyarok abban, hogy megkaparintják a vb-pótselejtezőt.
A meccs után a játékosok is érezték, hogy ez inkább volt kibrusztolt siker, mint letisztult futballélmény. Schäfer András úgy fogalmazott: – Az első félidőben úgy játszottunk, ahogy a szövetségi kapitány kérte, a második félidő viszont értékelhetetlen volt. Szörnyen futballoztunk, rengeteg hibával. A legfontosabb, hogy megvan a három pont. Szalai Attila viszont már előretekintett: – Miért ne szerezhetnénk meg a csoport első helyét is? Ekkor még nem tudtuk, hogy Portugália 2–0-ra kikapott Írországtól, ami azt jelentette, hogy a magyar válogatott akár csoportelső is lehet, ha megveri az íreket, a portugálok pedig hazai pályán kikapnak az örményektől. A magyar esélyeket növelte, hogy Cristiano Ronaldo piros lapot kapott Dublinban, és tegnap nem játszhatott az örmények ellen.

Bőröndöt vettem a szuvenírnek

Sportújságíróként érkeztem Jerevánba, és nem sejtettem, hogy pár nap múlva egy bőrönd szárított gyümölccsel és furcsa érzelmekkel telve indulok vissza. Ami elsőre csak egy munkaútnak indult, abból valami sokkal személyesebb lett. Jereván nem simul az utazási sablonokhoz. Inkább olyan, mint egy ember, aki nem beszél sokat, de amit mond, abban van valami mély. A történelem itt nem múzeumban található, hanem az utcán: a házfalakon még ott a sarló és kalapács, a járdán egy Zaporozsec parkol, mögötte egy Tesla. A város sokszor oroszul gondolkodik, angolul ritkán szólal meg. A szovjet múlt árnyéka még most is ott lebeg Jereván fölött – de valahogy úgy, hogy közben mégis érzed: ez már egy másik világ.
Az első nap még csak tapogatózás volt. A stadion környékét és a belvárost jártam be, gyalog, céltalanul – itt az ilyesmi kifejezetten működik. Másnap túrára indultam: a Garni templom volt az első állomás, Örményország utolsó pogány szentélye, amely egy kanyon peremén áll. Alatta bazaltorgonák sorakoznak – mintha a természet valami rejtett zeneművet próbálna el. Aztán megnéztem a félig sziklába vájt Geghard-kolostort. A gyertyafüsttől fekete falak, a beszűrődő fény és a forrás, amely már a pogány időkben is szentnek számított – ez együtt adta azt a misztikus hangulatot, amit fotókon képtelenség visszaadni.
A túra során alaposan megéheztem, s egy nem vegetáriánusnak maga a földi paradicsom Örményország, ahol a hús minden étkezés alapja. Húst adnak hússal, ha pedig valami zöldet is kapsz a tányérodra, az valószínűleg csak dekoráció. A gránátalmalét viszont minden utcasarkon árulják – a gránátalma az örmények nemzeti gyümölcse, a termékenység, az élet és gazdagság szimbóluma.
A harmadik napom a Ver­nissage piac meglátogatásával kezdődött. Ez nem bolhapiac – inkább élő archívum. Régi szőnyegek, kézzel festett tányérok, szovjet zászlók, no meg sakktáblák minden méretben. A sakk ugyanis itt nem hobbi, hanem identitás. Még Sakk Ház is működik a városban, nem mellesleg világbajnok is került ki belőle. Mivel szombat volt, átsétáltam a GUM piacra is, ahol szárított gyümölcs, fűszer, tea és bor sorakozott egymás mellett – és mindenből lehetett kóstolni. Nem úgy, mint az arab világban, ahol egy harapás után rögtön alkudozni kell. Itt csak mosoly volt és bólintás. Bevallom: vettem egy bőröndöt 100 lejért, és meg is töltöttem. Hazahoztam a piac egy szeletét, na meg örmény barátom vodkáit.
Megmásztam a Kaszkádot, ezt az 572, travertínóból, vagyis édesvízi mészkő lépcsőkön megközelíthető komplexumot is. Szobrok, szökőkutak és virágágyások között vezetett utam, a tetejéről Jerevánra nyílt kilátás, tiszta időben állítólag még az örmények szent hegye, az Ararát is látszik – én sajnos csak a szmogot láttam. A nap tanulsága az volt számomra, hogy amit WC-nek gondoltam felfelé menet, az valójában egy benti mozgólépcső volt. Ha tudom, akkor sok időt és energiát spórolhattam volna…
Utolsó jereváni utam a Kond negyedbe vezetett, ami a város legrégebbi része, omladozó falakkal, keskeny utcákkal, ahol szinte tapintható a csend. Az épületek többsége félúton van a rom és a múlt között, mégis lakják őket. Ott parkol előttük egy makulátlan Tesla, egy BYD, vagy egy BMW. Olyan az egész, mint egy örmény favella, csak itt nem veszély, hanem valami furcsán működő egyensúly van a rendezetlenség és a mindennapi élet között. Ez Jereván: nem akar lenyűgözni, nem simul rád, de ha nyitva hagyod a szemed és a bőröndöd, hazaviszel belőle valamit. Még ha először nem is tudod pontosan, hogy mit.
Örményország csodálatos hely, tele meglepetésekkel, finomabbnál finomabb ételekkel, jó emberekkel. Asatur barátom a búcsúzkodásnál jó örmény módjára, híres vendégszeretetük jegyében a kezembe nyomta az édesapja által főzött házi vodkát, mondván, anélkül haza sem mehetek.
Nem volt kérdés, bepakoltam.

Lesújtó vereség
Az utolsó csoportmérkőzésen Magyarország 3–2-re kikapott Budapesten Írországtól, így csoportharmadikként végzett, és kiesett. Lukács a 3. percben betalált fejjel Szoboszlai beadása után, Szalai szabálytalansága után a 15. percben Parrot tizenegyesből egyenlített. A 37. percben villant Varga Barnabás, aki a tizenhatosról óriási gólt lőtt a bal felső sarokba: 2–1. Fordulás után a 80. percben Parrot egyenlített, majd ugyanő a 96.-ban megszerezte a győztes gólt is. A csoport másik mérkőzésén: Portugália – Örményország 9–1. A csoport végeredménye: 1. Portugália 13 pont, 2. Írország 10, 3. Magyarország 8, 4. Örményország 3.