A minap történt, egy buszos utazás során. A hangszórókban sorra dübörögtek egy telefon lejátszási listájának dalai. Egyszer csak felhangzott egy régi klasszikus rockballada eltorzított, tuc-tucos verziója, mire önkéntelen, fájdalmas sóhaj tört ki belőlem: ezt csinálni ezzel a számmal! A közelben ülő, ifjú utastársam csodálkozva nézett rám: „Miért, ennek van valami eredetije is?” – hangzott el a kérdés. Rögtönözve felvázoltam neki az amúgy több mint negyven éve megjelent dal történetét, majd gondolkodóba estem. Milyen fura is az, hogyha egy fel/át/újradolgozott dalról már nem tudja valaki, hogyan is hangzott eredetileg!
Személy szerint sosem értettem, miért kell az egyszer már jól megírt számot „újragondolni”, vagy „a kor követelményeinek megfelelő” új hangszereléssel ellátni. Nem gondolom, hogy szentségtörés lenne eljátszani valakinek a szerzeményét. Léteznek fantasztikus tribute-zenekarok. Az ő „bűnük” szememben csupán az, hogy nem tudnak/akarnak újat letenni a könnyűzene asztalára. Lelkük rajta, ha nekik elég a más dalának ismételgetése…
Na de. Az, hogy egy sikeres dalt miért kell elrontani azzal, hogy kicsavarjuk, kitekerjük, modernizáljuk, átgyúrjuk, azt már nehezen tudom megérteni. A mai értelemben vett könnyűzene születése idején teljesen természetes volt, hogy egy-egy dalt több előadó is játszott. Szemléletes példa a Jimi Hendrix által világhírűvé tett Hey Joe című blues. Ennek a dalnak manapság több mint 800 (!) feldolgozása ismert. Érdekes, hogy a tragikus sorsú gitárzseni egy, az eredeti szerkezettől jelentősen eltérő verziót vett alapul, tehát tulajdonképpen egy feldolgozást dolgozott fel… Hozzátett valamit? Persze. A maga zsenialitását, a belső világát. Ezért lett zseniális.

Azt gondolom, csak így érdemes. Ahogyan népdalokat is megfelelő alázattal és az eredeti változatok tökéletes ismeretével szabad feldolgozni (ha egyáltalán…), ugyanígy bármilyen dalhoz csak így lehet(ne) nyúlni.
Jó (azaz rossz) példa erre az Azok a boldog szép napok című dal legújabb átdolgozása. A szerzeményt nem kell bemutatni senkinek, minden magyar kívülről fújja a szöveget, amikor felhangzik. (Abba most ne is menjünk bele, hogy pár éve felvetődött: az eredeti sem eredeti, azaz létezik egy hasonló korú és hangzású angol nyelvű dal...) És igen, ezt is fel tudták dolgozni, hadd ne mondjam csúnyábban. És a legszebb benne az, hogy az eredeti verziót előadó együttes énekesének aktív közreműködésével tették. Új hangszerelés, módosított szöveg, rapbetét. Mi kell még a boldogsághoz?
Rockballadából mulatós tuc-tuc, legendás dalból bohóckodás, és ezek csupán kiragadott példák. Hosszan sorolhatnánk a jobb-rosszabb, főleg rosszabb próbálkozásokat, de minek? Ha a fiatalabbak nem ismerik, az idősebbeknek meg már csak emlék. De azért az volt az igazi (nyár)…