Hirdetés

Beszélgetés Fodor Réka énekessel, táncossal

Fodor Réka énekel, táncol, zenél, utazik. Szabadúszóként dolgozik, de a színpadi fellépések helyett az emberközeli, közösségi zenélést preferálja, és a zene, terápia eszközeivel keresi az utat a lélek legmélyebb bugyraihoz. A csíkszeredai énekessel többek között arról beszélgettünk, hogy honnan indult, és mibe kerül a szabadság egy előadóművésznek.

Péter Ágnes
Beszélgetés Fodor Réka énekessel, táncossal
Fotó: Fodor Réka személyes archívumából

– Hogyan lett az élete szerves része az ének, a zene, a tánc? Hogyan vált ez az ön hivatásává?

– Nem tudom megmondani, hogy mikor lett ez a hivatásom, mert gyakorlatilag erről szól az életem. Már hatéves koromban tudtam, hogy művészeti iskolába, zene szakra akarok menni. Nagyon szerettem táncolni, énekelni, már akkoriban jártam táncházakba, különböző tánckörökre, és a családommal is nagyon sokat énekeltünk. A Fodor család ilyen beállítottságú. Senki sem zenélt hivatásszerűen, de nálunk a kikapcsolódás, szórakozás elengedhetetlen része volt a népdal és a néptánc. Az nem volt kérdés, hogy a zene lesz az én utam, csak az volt kérdéses, hogyan tudom megtalálni azt az utat, ami a zenén belül az enyém, és amiben nagy szerepe van a szabadságnak. Imádtam a klasszikus zenét, de szenvedtem attól a végtelenül sok kerettől, amelybe be kellett illeszkedni. Gyerekkorom óta utazni akartam, felfedezni más népek kultúráját, ezen belül pedig a zenét, a táncot. Emlékszem, hogy milyen sokszor néztem ki a zsögödi házunk ablakán, és azon gondolkodtam, hogy mi van a hegyeken túl. Mindenre kíváncsi voltam. 


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés

– Hogyan találta meg a szabadságát? 

– Nehéz volt. Nagyváradon voltam egyetemen, zenepedagógiai szakot végeztem, végigmentem a szokásos úton, de már akkor tudtam, hogy ez nem az enyém. Az első munkahelyem a Hargita Székely Néptáncszínháznál volt, mert ki akartam lépni a klasszikus zene kereteiből, ezért a néptáncot választottam. Viszont nagyon hamar éreztem, hogy ebből is ki kell lépnem, valami másra vágyom. Nagyon szeretem a saját népem hagyományát, ragaszkodom a gyökereimhez, de a más kultúrák iránti kíváncsiság mozgat. Az élet összesodort egy gitárossal, és belekóstoltam a flamencóba. Ez volt az első, ami kizökkentett a saját népünk kultúrájából, és onnan már nem volt megállás. Az akkori párommal elmentünk Spanyolországba, és ott már tudtam, hogy még tovább akarok menni. Érdekelt, hogy mi történik bennünk, amikor zenét hallgatunk és táncolunk. A zene számomra nem munka, hanem élet. Nagyon sokat tanultam általa, próbáltam egyre mélyebbre menni, keresni a választ arra, hogy mi az a rezonancia, ami bennünk létrejön a zene hallatán.

Beszélgetés Fodor Réka énekessel, táncossal
Fotó: Fodor Réka személyes archívumából

– Tehát szabadúszóként jár-kel a világban? Mennyire nehéz ez? Mi a szabadság ára? 

– Ennek az volt az ára, hogy le kellett mondanom a biztonságról, és el kellett fogadnom, hogy mindig, minden teljesen kiszámíthatatlan. Ki kellett lépnem az összes keretből, és meg kellett tanulnom napról napra élni. Ehhez nagy belső hit és bizalom kellett, de azért sokszor megkérdőjeleztem magam, mert van egy szokványos minta – munkahely, karrier, család, ház –, amely biztonságot jelent a többségnek. Viszont láttam, hogy sokan szenvednek ezektől a sémáktól, ezért úgy döntöttem, hogy továbbra is afelé tartok, ami engem boldoggá tesz, amitől jól érzem magam, és amit a saját utamnak érzek. Ez egyáltalán nem könnyű, nem is való akárkinek. Nőként főleg nehéz, tele van kihívásokkal, bátornak és vakmerőnek kell lenni. De hálás vagyok azért, hogy ilyen életem lehet.

– Úgy tűnik, hogy a zene önnek nemcsak a színpadról, fellépésekről szól…

– Egyáltalán nem. Ez a része sosem vonzott, a sztárságtól iszonyodtam. Ez az első nagykoncertem után fogalmazódott meg bennem, amikor többezres közönség hallott. Nem akartam megfelelni annak a szerepnek, amibe akkor kerültem, inkább szeretnék megmaradni a saját egyszerűségemben. Viszont elkezdett érdekelni a terápia, a traumák feldolgozása különböző módszerekkel. Légzésterápiával, jógával is kezdtem foglalkozni, tanulmányoztam a buddhizmust, és minden érdekelt, amivel egy kicsit közelebb kerültem saját magamhoz és másokhoz. Sokan megkerestek, segítséget kértek tőlem. Nem én akartam terapeuta lenni, mások jöttek hozzám, én meg a zenén keresztül és az utazásaimon szerzett tudással, ismeretekkel próbálok segíteni. Ma már tanítok is, valamint elvonulásokat és foglalkozásokat tartok, amelyek középpontjában az önismeret áll. Emellett érdekel a különböző kultúrák gyógyászathoz való hozzáállása, itt megismertem a mesternövényeket és azok használati módját is, amit szeretnék otthon megosztani másokkal. Szeretnék valamit hazavinni ebből a nyitottságból, színességből. És ha már az otthonról van szó, akkor megemlítem azt is, hogy az idei terveim között van ott lenni a CAMP (Kortárs Mozgásművészeti Platform – szerk. megj.) kortárs tánctáborban is Sepsiszentgyörgyön. Számomra fontos, hogy ne csak látogatóba menjek haza, hanem tegyek is valamit, osszak meg valamit abból, amit az utazásaimon szereztem.

– Milyen szerepe van a zenének azokban a tevékenységekben, amelyeket felsorolt? 

– A zene megtanított a jelenben lenni. Az életem folyamán sokat tanultam a zenéről, így vannak – úgymond – eszközeim, hogy a zene által merjem megmutatni, hogy ki vagyok én, és hogy kifejezzem azt, ami az adott pillanatban zajlik bennem.

Beszélgetés Fodor Réka énekessel, táncossal
Fotó: Fodor Réka személyes archívumából

– Akkor, gondolom, ha kollaborációkat vállal, fontos, hogy olyan zenészekkel dolgozzon, akik önhöz hasonlóan gondolkodnak.

– Valóban fontos, és mivel ezt keresem, mindig megtalálom. Viszont nem ítélkezem, és ha zártabb a rendszer, vagy előre meghatározott a zenei struktúra, én akkor is keresem a lehetőséget, hogy ezt a minőséget érvényesítsem. Ha egy zenekar azt kéri, hogy tanuljak be egy dalt, akkor betanulom, de akkor is beleviszem a magam szabadságát.

– Most épp Mexikóban van, a Karib-tenger partján. Mi vezette oda?

– Belső hívás hozott ide. Egyszerűen megszólalt bennem valami, hogy nekem el kell mennem. Úgy indultam el – akkor Magyarországon éltem –, hogy nem tudtam, mi lesz. Azóta megtanultam, hogy Mexikó amúgy is az a hely, ahol nem lehet előre tervezni. Először négy hónapot töltöttem itt, ez idő alatt sok zenekarral játszhattam együtt, és legalább egy emberöltőnyi tapasztalattal gazdagodtam. Egyébként diákjaim vannak itt, magánénekórákat tartok, és épp készülök egy koncertre, illetve egy jógás elvonulásra. Most úgy fest, hogy márciusig bőven van itt teendőm.

– Hogyan szervezi meg a mindennapjait?

– Napról napra tervezem el a következő lépéseimet. Saját magam menedzsere és marketingese vagyok, be kell osztanom az időmet. Fesztiváloknak küldök ki anyagokat, és el kell döntenem, hogy hol és kivel akarok fellépni. Van, amikor hozzám jönnek a felkérések, és van, amikor nekem kell kinyúlnom a lehetőségekért. Szóval valamilyen szinten terveznem mégiscsak kell, de ez nem olyan, mint ha hónapokra előre tudnám, hogy mire számíthatok. Viszont ezt a kiszámíthatatlanságot én nem félelmetesnek látom, hanem szépnek, és állandó jelen levésnek fogom fel. Emberből vagyok én is, időnként tapasztalom az előbbit is, de bízom a fentiekben, hogy minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Állok elébe bárminek, nincs bennem félelem. Senki sem tudja, hogy mi lesz a jövőben, és bízom abban, hogy a nehézségek is segítenek abban, hogy jobb emberré váljak.
 



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!