Tompa Andrea regényei nők és férfiak ideális olvasmányai egyaránt, mert hősei az érett és a fiatalabb generáció szívét is megdobogtatják. A szerző új regénye is jó eséllyel lesz közös kedvenc olvasmány – a Sokszor nem halunk meg nem csupán kiváló írás, hanem felbecsülhetetlen ajándék napjaink könyvrajongóinak.
A 2023-ban bemutatott kötet nem sokkal a megjelenése után óriási internetes kommentáradatot, illetve kritikát vont maga után irodalmi körökben. Úgy tűnik, sokan és sokat olvassák, többen a múlt év abszolút kedvenc olvasmányaként utalnak rá, holott hosszú és egyáltalán nem könnyű szöveg. Tompa Andrea írásait olvasni nem egyszerű, de ha az ember egyszer alámerül a szövegeiben, nincs megállás, sorra vásárolja meg vagy kölcsönözi ki a munkáit. Bármit olvasunk tőle, feltűnik a szövegek kidolgozottsága, alapossága, lelki mélysége, a történet és a karakterek logikus összeszövődése. Az új regény kicsit más, mint a korábban megjelentek, de hangulat és tematika szempontjából mindenképpen kapcsolódik azokhoz. Olyan, mintha Tompa regényei családot alkotnának, ahol a különböző történetek szereplői valamilyen módon összetartoznak akkor is, ha soha nem találkoznak, mert nem ugyanannak a könyvnek a lapjain olvashatunk rólunk. A regények világában felépített család egyben a szerző családja is lehetne, amely a valóságból inspirálódott. Tompa saját élettörténetéből, felmenőinek generációjából válogatja ki az aktuális karaktereit. Az sem mellékes, hogy a szerző erdélyi származása szintén hangsúlyos szerepet kap a könyvekben.

A Sokszor nem halunk meg alapos, részleteiben gazdag és érdekes. A szerző ízig-vérig emberi történetet ad az olvasónak. Az új könyvben annyi csodálatos dolog van – túlélésért való küzdelem, családi kapcsolatok, színházi élet és archaikusság. A történet minden szempontból egymásra épülő sorsok rétege, minden szó a helyén van, minden információ hiteles. Az olvasó észre sem veszi, hogy miközben szépirodalmat olvas, rengeteg történelmi információt kap – például arról, hogy miként szállították el vonatokon Magyarországról a zsidókat a második világháborúban. A regény cselekménye több évtizedet ölel fel – 1944-től az 1980-as évekig tart –, és Kolozsváron játszódik. Egy zsidó származású kislányt a szülei rábíznak egy erdélyi házaspárra, mert őket veszély fenyegeti, sőt később el is szállítják őket. Erzsi és Feri lesz a kis Matyi nevelője. A főhős neve megtévesztő: először Matyiként szerepel a regényben, majd ahogyan serdülővé válik, Tildának, érett nőként pedig Matildnak nevezik. Miközben a kislány cseperedik, a szerző eljátszik azzal a gondolattal, hogy vajon mit tudhatott az adott kor egyszerű embere az aktuális történelmi eseményekről. Erzsi újságot olvas, Feri egy szocialista kör aktív tagja. A társadalmi hátterükhöz képest az egyszerű parasztoknál mindketten sokkal gazdagabb, érzelmileg és szellemileg összetettebb karakterrel rendelkeznek. A házasságuk kiváló dinamikával működik – mindez kiderül abból, ahogy beszélgetnek, kölcsönösen tisztelik egymást, játszmák nélkül léteznek, szorosan kötődnek egymáshoz. Nehéz nekik, hogy nem lehet saját gyerekük, mégsem válnak ettől keserűvé. A háború és a személyes kudarcok okozta hiányállapot közepette a zsidó csecsemő új célt ad az életüknek. Szabad kötődni egy befogadott gyerekhez? Ha igen, mikortól mondhatják már magukénak? A párnak ismeretlen a gyermeknevelés és a kolozsvári gettósítás helyzete, csak kapálóznak az események között. A regény legérdekesebb része, ahogyan a kislány elkezd cseperedni, folyamatosan keresi a válaszokat arra, hogy ki ő, honnan származik, s miként alakította a háború az ő identitását. Csecsemőkorától öregkoráig bizonytalan létállapotban van. 
Útkeresés és múltkeresés ez a regény, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia azért, hogy a megrázó elveszettségben is képes legyen megtalálni önmagát. Izgalmas rádöbbenni arra, hogy az elhallgatás nem gyógyítja be a múlt sebeit, hiszen a vágyakon túl a családi történeteink is meghatározzák, milyen felnőtt válik belőlünk.