Akkor szép az erdő, mikor zöld – mondja egyik népdalunk. Szépségét gyakran megcsodálom, különösen ilyenkor, tavasszal. S mi, székelyföldiek, majdnem teljesen az erdő szépségében élünk. Bármelyik településünkhöz közel van (még) erdő, amely akár személygépkocsival is megközelíthető, és rövid gyaloglás után kezdődhet az igazi, önfeledt barangolás. Jó-jó, de a medve! – mondhatná a kedves olvasó, és mondogatják, mondogatjuk is, akik betérünk a sűrűbe.
Néhány napja egyik kedvenc erdőmben jártam, immár sokadjára. Ha induláskor behunynám a szemem, és négy-öt kilométer múlva megkérdeznék, hogy hol járunk, akkor is szinte pontosan meg tudnám mondani. Tudom, hogy az út melyik szakasza gödrös, hol futnak szembe a pásztorkutyák, melyik emelkedőn hányasba kell visszakapcsolni a traktorral, az útra kihajló faágak hol ütik le a vontatott járművön üldögélő fejéről a kalapot, vagy éppen hol visszhangzik leginkább az erdő. 

Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek alatt sokszor jártam e poros útszakaszon, a táj szépségét és az iránta érzett csodálatomat csak akkor fedi homály, ha éppen még nem szállott fel a köd. A falut egy-két kilométerre elhagyva máris látni a természet báját az Egyes-kőtől Lóvészen át, a Csíkrákos fölött magasodó Bogát-kápolnától, a Nagysomlyó hegyétől a Hargitáig az egymásba zsúfolódó felcsíki településekkel együtt. 
Kicsit továbbhaladva olyan, mintha a patakok országába, azaz a Gyimesek valamely településére érkeznénk: sok kis lak áll a Nagyhegy(b)en és annak völgyében. Régiek és újak, állandó lakosok nélkül, de a csendességre vágyó élet jeleit mutatva. Bizonyára vannak, akik emlékeznek az egyik oktatási központ néhány évvel ezelőtti reklámjára, amelyben a fennhéjázó fiatal nyugati turistákat megszégyeníti a székely házaspár. A fiatalok Csíksomlyóra igyekezve eltévednek, az erdőn szénát gyűjtő házaspártól érdeklődnek: Who, where, whir Xixomlo? Azaz azt próbálják megtudni, merre van Csíksomlyó. Nos, a jópofa reklám is azon a tájon készült, csodálatos onnan látni, hogy a lemenőben lévő nap miként világítja meg a mindennapi köveinket, azaz a már említett Egyes-kőt, az Öcsém és a Nagy-Hagymás szikláit. 

Innen a lankán befelé haladva újabb „falurészbe” érkezünk. Ilyenkor juhnyájak vagy tehéncsordák legelésznek ott. Némelyik házikóból a pásztor „Adjon Isten!” köszönése csak alig hallatszik a tehénkolompok morajától. Időnként a mogyorófák között őzek is legelésznek. A kisebb emelkedőn felkapaszkodva ismét látni egy keveset a civilizációból, a távolban felsejlik ugyancsak az egyik település, majd látni, hogy az egyik erdős részen áthalad az európai út, vagy éppen ahogy a domb egyik felén bemegy az alagútba a vonat, és a másikon kijön. 
A természet és a civilizáció határát elhagyva a sűrű erdő közepébe érkezünk. Kétoldalt a távolban a fenyvesek, közelebb a lombhullatók susogását, no meg a kakukk dalolását, a patakocska csobogását hallani. A kankalin- és erdeiárvácska-szőnyegre szinte már a takaró sem hiányzik. A jóízű falatozáshoz csupán néhány száraz faág, gyufa vagy gyújtó, nyárs, a tarisznyából elővett füstölt szalonna, vöröshagyma, túró, házi kolbász szükséges, és esetenként kis mennyiségű „fertőtlenítő” javallott. S máris szebb az élet. Az erdőn barangolás lelki egészségünk karbantartásának egyik fontos és legjobb „eszköze” lehet. A medvék elriasztására is léteznek jó módszerek.