Mai lapszámunkban az 1940-es II. bé­csi döntést követően Észak-Erdélybe és Székely­földre bevonuló magyar hon­védség tiszteletére, az anya­országhoz visszatérő erdő­vidéki székelység által állított székelykapuról olvashatunk. A keresztúti vagy hegyfarki Horthy-székelykapu történetét próbáljuk dióhéjban össze­foglalni: Hegyfarok: helynév Székelyszáldobos és Vargyas között, tulajdonképpen a Kormos pataka és Vargyas pataka között húzódó víz­választó kiugró hegyfoka, amely lábánál többek között a nagy múltra visszatekintő Bethlen-borvízforrást találjuk.

1940-ben a köztereken fel­állított vagy a település be­járatához emelt székelykapuk száma jelentős Erdély területén. Ezeknek a székelykapuknak a hatására 1940–1944 kö­zött a településeinken a székely­kapu-állítási kedv is egyre hang­súlyozottabbá válik, az anyaországhoz való visszatérés örö­mére. Ez a történelmi esemény elindít egy olyan folyamatot, amelynek során a székelykapu mint tárgyi-funkcionális eszköz, fokozatosan a székely és ma­gyar nemzet szimbólumává emelkedik. Az 1940-es bevo­nulást követően különösen Székelyudvarhely vidékén tevé­kenykedő székelykapu-faragók „magyar címeres” kapukat emelnek az „élet elébe”. Töb­bek között Zetelakán, Székely­szentkirályon, Tibódon, Máré­falván, Szentegyházán, illetve a távolabb eső Csíkdelnén is megjelennek ezek a kapuk.
A visszatérő országrészben nagyon sok településen emelt diadalkapukon vonult be a hon­védség Észak-Erdély, vala­mint Székelyföld tele­pülé­seire. Ezek a diadalkapuk vi­rág­­csokorba, nemzeti szín­­be öltözve üdvözlik a hon­véd­­jeinket. Bőséges kép­anyag és leírás maradt ránk a be­vonulás pillanatairól. A je­lentős képanyag vizsgálata alapján elmondhatjuk, hogy az első igazi festett-faragott székelykaput, amely alatt a hon­védjeink bevonultak, azt Marosvásárhely főterén emel­ték a helybéliek. Ez két zábéra állított, egyosztatú, nagy ga­lamb­dúcos székely­kapu, dúc­ládája két sor galamb­dúc­lyukkal van ellátva. 
A Vargyas–Olasztelek és Székelyszáldobos–Felső­rákos települések közötti útke­resz­teződésbe – gyakran hegyfarki székelykapuként is emlegetik – a székelyek immáron három kapuzábéra emelt, gyalog- és szekérbejáróval ellátott festett-faragott székelykaput állítanak. Ez lesz később a közismert Horthy Miklós székelykapuja Kenderesen. 
1940. szeptember 12-én az Erdővidékre bevonuló csa­pa­­tokat a vargyasiak egy kis küldöttsége a falu észa­ki részén fekvő Hagymás kapu­jában várta. Az első érintett erdővidéki település Vargyas, amelyen keresztül vo­nulnak a keresztút irányába. A Vargyasi Unitárius Egyház levéltári adatai sem őriznek meg semmi különlegességet erről az eseményről. Röviden ez olvasható a Vargyasi Uni­tárius Egyház Kebli Tanácsa által tartott szeptember 15-ei „ünnepélyes gyűléséről”: „12-én a kora délutáni órákban községünkbe is beérkeztek a hadsereg gépesített oszta­gai, a lakosság boldog örömrivalgása között. Ma, vasárnap, az anyaországhoz való vissza­térésünk alkalmával hálaadó istentiszteletet tartottunk ün­ne­pélyes formák között…”. Vargyasról vonulnak tovább a várakozó tömeg irányában a már említett útkereszteződéshez.

Az 1940. szeptember 12-i be­vonulásról szóló írások az 1940-es székelykapuval kapcsolatban nagyon hiányosak. Ezzel szem­ben bőséges fotóanyag áll rendelkezésünkre a honvédség fotótárából. Ez a gyűjtemény kiegészül ifjú Kováts István fényképével. Jelentős az a gyűj­temény is, amely az olaszteleki országzászló avatásán, 1940. november 10-én készültek, és az olaszteleki helytörténeti kutató, Bene László gyűjteményében is megtalálhatók. Ezen fény­képfelvételek több ízben meg­örökítik az említett székely­kaput.
Igazi felértékelése a ke­resztúti székelykapunak az 1942. július 30-i kenderesi állítása után történik. Az 1942-es kenderesi székelykapu-állí­tásnak bőséges korabeli for­rásanyaga van.
 Az 1940-ben állított szé­kelykapura vonatkozó forrá­saink egyelőre szegényesek. Többségében, akik eddig kö­zöltek a kapuállításra vonat­kozóan tanulmányokat, cik­ke­ket, a két évvel későbbi 1942-es sajtóanyagokra alapoztak, bár megjegyzem, az említett források nem teljesen hitelesek, és erőteljes népköltészeti anya­got és propagandaízű írásokat tartalmaznak. Az 1942-es ken­deresi kapuállításról több tucat újságcikk maradt ránk. Forrásaink eltérőek: „A kapu a román megszállás utolsó két éjszakáján és napján készült el s a felszabadító honvédség már ez alatt a kapu alatt vonult át a Székelyföld szívébe” (Esti Újság, 1942. július, 7. évfolyam, 146–172. szám; Magyar Föld, 1942. augusztus 6. szám). A leg­merészebb megfogalmazás pe­dig egy éjszakát említ. (Székely Szó, 1942. augusztus 20.) Más források pedig „7 nap és 7 éj­szaka” alatt készített kaput em­legetnek.
A trianoni szeptember 5-én történt határátlépést ala­pul véve szeptember 12-ig, a keresztúti székelykapu fel­állí­tásáig pontosan hét nap állt rendelkezésre, vagyis az ács­munkálatok szeptember 5–6. körül kezdődhettek. Erre vo­natkozóan egyetlen eddi­gi hi­teles forrásunk egy fenn­ma­radt részletes költség­vetése a székelykapu-állításnak. Eb­ből a jegyzékből kiderül, hogy id. Nagy Fábián erdőfülei mes­terembernek hatnapi mun­­kabérét fizetik ki. Azaz szinte biztosan állíthatjuk, hogy mi­nimum hat nap kellett a székelykapu készítésnek és állításnak. A tanulmányozott adatok összevetése alapján biztosan kijelenthetjük, hogy a székelykapu az „Erdővidéki Honvéd-fogadó Bizottság” meg­­­rendelésére készült és állí­tási költségeit hat község vállalta magára. A székelykapu-állítás teljes költsége 10 489 lej. Ebben az időszakban Szé­kelyudvarhelyen egy Jókai Mór tollából megjelent Egy magyar nábob keménytáblás kötetét 210 lejért lehetett megvásárolni. A jegyzék alapján nagy részüket tisztes­ségesen kifizették, így ez alapján nem állapítható meg az önkéntes alapú hozzájárulás mértéke. Íme, álljon itt a név­sor az anyagszállítók és a mesteremberek nevével: Nagy Lajos, Tokos Imre (olaszteleki), Biró István (olaszteleki), Fosztó József (erdőfülei), Balázsi Gá­bor (olaszteleki), Nagy Fábián (erdőfülei), Ferencz Lajos ifj. (olaszteleki), Márkó Zoltán (olaszteleki), Varga Antal, Márkó Géza (olaszteleki), Ba­bocskay István (olaszteleki), Sütő Béla (vargyasi), Kónya Lőrinc. A zsindelyt a székely­kapuhoz pedig székely­szál­dobosiak készítik. Érdekes, hogy több, 1942-ben megjelent cikkben barótiaknak írják, bár túlnyomó többségük olasz­teleki lakos.
A vargyasi Sütő Béla 1942. augusz­tus 19-én a Székely Szónak adott interjújából az derül ki, hogy állítólag a II. bé­csi döntés hírére Márkó József felkeresi őt vargyasi otthonában, és megszületik a terv, amelyet Olaszteleken hajtanak végre, ifj. Ferenc Lajos portáján, csatlakozik hozzájuk a fülei ácsmester, id. Nagy Fábián is. Az 1942-es írott források mintegy 20-25 segítő szorgos kezet is emlegetnek. 1940-es forrásadatokkal egyelő­re nem tudjuk alátámasztani az interjú tartalmát. A szé­kely­kapu tanulmányozása so­rán megállapítható, hogy egy nagyon elnagyolt munka, amely­nek több lehetséges oka lehetett. A nagyon rövid idő „két” vagy „hét” nap készítése a kapunak, a gyorsított ütemben végzett munka va­lójában egyik lehetséges követ­kezménye a kapukészítés és -állítás elna­gyolásának. 
A falvak köztereiről ké­szített fényképfelvételek is meg­erősítik, hogy az eddigi ismert korabeli erdővidéki te­lepülések fényképein sem for­dul elő székelykapu. 
Huszka József és Szinte Gábor néprajzkutatók a XX. század elejéről nem doku­mentálnak e vidékről székely­kapukat, vagy közölnek tanul­mányaikban, rajzaikban Erdő­vidékről. Ebből egyszerűen arra következtethetünk, hogy a többi székelyföldi tájegy­ségeinkhez képest Erdővidéken nem volt hagyománya a szé­kelykapu-állí­tásnak ebben az időszakban. 
Azoknak a személyeknek, akik ténylegesen részt vál­lal­nak a székelykapu-ké­szí­tés­ben, nincs székelykapu-állí­­­tá­­si ta­pasztalatuk, bár szé­­­-
kely­kapu­kat ismer­het­nek Há­­rom­­szék, Székely­ud­varhely vagy Homoród vidékéről. A kapu­készítésben és állításban részt ­vevő mestereknek jelentős ács­ismereteik, bútorasztalos, va­la­mint bútorfestési ismere­teik vannak, de ez még messze áll a székelykapu-faragási és -állítási ismere­tektől.
A korabeli, 1942-es hír­forrásokban találkozunk azzal az információval is, mely sze­­rint e kaput a bevonuló honvédség számára több he­lyen is felállították a települések elé, sőt mi több, Marosvásárhelyre is. „A kaput még a román ura­lom utolsó óráiban ácsol­ták és azon keresztül vonult be honvédségünk a Székelyföld szí­vébe, Maros­vásárhelyre.” 

Ezt az információt azonban ma már teljes egészében alap­talannak tartjuk. 
A székelykapu 1940. szep­­t­ember 12-én kora délután feldíszítve várja a bevonuló honvédséget a keresztútnál. A rövid köszöntőműsort kö­vetően az éljenző tömeget hátrahagyva Barótra ér­keznek honvédjeink, ahol díszszemlét tartanak. (A ke­resztúti fogad­tatásról, a honvédség bevonu­lásáról bő­vebben József Álmos Be­vonulás Háromszékre 1940 című kötetében olvashatunk.)
 Az emelt székelykapu jelentős méretű volt. 3,70 m magas, a szekérbejáró ré­sze pedig 2,60 cm. Az ács­technikáját figyelembe véve az udvarhelyszéki szé­kely­kapu ács­szerkezetére em­lékeztet, míg faragványai a háromszéki kapukhoz áll­nak közelebb. A nyers fából készült kaput nehéz volt faragni és díszíteni is, így ne csodálkozzunk, hogy a rövid idő és a megfelelő nyersanyag hiánya hátráltatta a kapu dí­szítését. A székelykapu festését az olaszteleki Babocskay Ist­ván és a vargyasi Sütő Béla végezték. A kapuzábék alsó felét a kérgétől megfaragva a földbe süllyesztik. 2021-ben volt alkalmam mindezt a Kováts Fény­képészet mű­termében na­­gyító alá venni, így a mű­termi vizsgálat arra enged következtetni, hogy a kaputest legnagyobb felülete, többek között a motívumok, nem voltak lapos széles relief faragással kifaragva, hanem egyszerűen rá voltak festve a kaputestre! A kapuzábé alsó fele, a zábéláb mindhárom kapuzábé esetében egyszerű bókoló, lehajló tulipán, amely a Felsőrákos határában ta­vasszal nyíló vi­rágra em­lékeztet. A zábéláb mélyített párkányzattal nagyon jól el­különül a zábélaptól.
Mindhárom zábénál gomb­ból kiinduló vaskos, kevésbé szépen kanyarított inda vezet végig rajta, néha megtört, szögletesre sikeredett életfa kú­szik a nagy kontyfa irányába. A kacsok kanyarulatában he­lyenként szűkösre méretezett, beszorított virágmotívumok je­lennek meg: liliom, margaréta, szegfű és tulipán, különböző formában. A szekérkapu nagy hónaljkötéseiben egy befelé hajló vaskos tulipán található, amely a nagy kötés profiljából is ki van metszve, alakítva. Az indázat külső ívein fehér kis lapisort használnak díszítésnek. A kis hónaljkötéseket keske­nyebb tulipánokkal díszítik és ráhajolnak a kaputükörre is. A kaputükör mezője ennek köszönhetően beszűkül. Köz­ponti eleme, a két markolatával kifelé néző kardon nyugvó kis címerpajzs fehérre van szí­nezve, míg a napkorongot és a dagadó holdat – mint a székelység szimbólumait – aranyra színezik. A címerpajzs felső részét hétágú korona zárja le. A címerpajzsból kétoldalt szimmetrikusan kiinduló indá­zat halad a kaputükör jobb és bal felső sarkába. A zábék pereme és a kis-, valamint a nagybejárat peremdíszítései fél­köríves mintázatúak. A nagy kötőgerenda (konty­fa)  egyszerű felirata – balról jobbra  haladva – a követ­kező: „HAZÁDNAK REN­DÜLETLENÜL LÉGY HÍ­VE OH MAGYAR!” A szekér­bejáró fölött, a csigarészen pedig az 1940-es évszám olvas­ható. Dúcládáját 15 darab ga­lambdúclyuk díszíti, födését pedig kétsoros zsindelyezés.
A hegyfarki (keresztúti) ka­pu a Horthy-székelykapuk egy fejezetét jelenti, ame­lyet részben sikerült felku­tat­ni. Ter­mészetesen még van helyük a további kutatá­soknak, amelyek során a szé­kelykapu-állítás öt­letét és a kapuállítók történetét is rész­leteiben megismerhetjük. E székelykaput Erdővidék há­lá­ból és a kormányzó irán­ti tiszteletből 1942-ben Horthy Miklós kormányzónak adomá­nyozza, aki a kenderesi bir­to­kára állíttatja fel.