– Hogyan lett Arató Andrásból világhírű, Hide the Pain Haroldként ismert karakter?

– Eredeti szakmámat tekintve villamosmérnök vagyok, és egyébként nagyon távol áll tőlem ez az egész celeb- meg influenszervilág. 2010-ben egy nyaraláson készült fényképeimet feltöltöttem egy közösségi oldalra, majd írt egy fotós, hogy épp olyen karaktert keres, mint én, és készítene néhány fényképet rólam, én meg elvállaltam a felkérést. Különböző szerepekbe kellett beöltöznöm, voltam doktor, tanár, még Mikulás is, ezeket pedig feltöltötte egy stockfotó-adatbázisba, amiket illusztrációként használtak például egyetemek, kórházak honlapjain. Persze többször rákerestem (képkeresés alapján, mivel a nevemmel nem voltak összekapcsolva), hogy mi lett a fotók sorsa, mire használják, hol jelennek meg. Aztán néhány hónap múlva megjelentek az első mémek, vagy ahogy akkoriban nevezték: vicces képek.

– Hogy fogadta ön ezeket? Emlékszik, hogy melyik volt a legelső ilyen fénykép, amellyel találkozott?

– Eleinte nagyon rosszulesett, hogy viccet csinálnak az arcomból, sok nemkívánatos szöveggel is megjelentek. Természetesen vannak, amik kifejezetten tetszenek, mert viccesek, például azokat kedvelem, amikor egy-egy nagyon ismert műalkotást, képet vagy festményt alakítanak át úgy, hogy megjelenek rajta. Ilyen például, amikor a Vatikánban, a Six­tus-kápolnában látható, Ádám teremtése című freskót úgy alakították át, hogy az én arcomat viseli az összes angyalka és Ádám is. Vagy van olyan fotó, hogy a New York-i felhőkarcolók építése közben a munkások egy gerendán uzsonnáznak, és beszerkesztettek közéjük. Ellenben voltak bántók, amik nem tetszettek, például ahol náci egyenruhát adtak rám.

– Ilyen esetben mit tud tenni? Milyen eszközökhöz nyúlhat?

– Az égvilágon semmit. Sokszor szerettem volna tenni ellenük, de rájöttem, hogy nem lehet, mert elszabadulnak, és lehet, hogy mire én meglátom, már több ezren letöltötték, megosztották. De előfordult olyan, hogy az arcom politikai témájú fényképen jelent meg. Na, akkor megkerestem azt, aki közzétette, és kértem, hogy tüntesse el. Tisztességes volt, azonnal leszedte, de addigra már kétezren megosztották. Megtanultam, hogy ami egyszer felkerül az internetre, az ott is marad, úgyhogy lassan el kellett jutnom arra a pontra, hogy beláttam: ezt megállítani nem lehet, így nincs más hátra, mint fel kell vállalni, és az élére állni.

– Sokáig nem tudta a világ, hogy valójában Arató András, egy létező, magyar személy van a fényképeken. Hogyan derült erre fény? Nehéz volt eljutni az elfogadásig?

– Megkeresett egy orosz fiatalember, Timur, aki a fotók alapján talált meg, és elkezdett e-mailekkel bombázni, hogy mennyire népszerű vagyok Oroszországban, de nem hiszik el, hogy egy élő ember vagyok. Azt gondolták, hogy Photoshoppal rakták össze az arcom egy szomorú felső és vidám alsó részből. Persze először visszautasítottam, de annyira kitartó volt, míg végül feltöltöttem egy képet egy orosz közösségi oldalra, amelyen egy papírlapot tartok a kezemben ezzel a felirattal: „Élek.” És innentől nem volt megállás. Igazán érdekes az, hogy ezután az összes negatív komment és negatív mém egyik napról a másikra eltűnt. Így, hogy összekötötték az arcot egy névvel, és ráeszméltek, hogy igazi, élő ember vagyok, mindenki körültekintőbb lett. Egyébként később megkerestük azt, aki az első vicces képeket készítette, és el is mondta, hogy foglalkoztatta, bántotta őt, hogy ha egyszer eljutnak hozzám a fotók, hogy fogom fogadni. Rosszul fogadtam, de végül is jó lett belőle. Csak az első fotók és a felvállalás között el kellett telnie öt évnek, ami nagyon hosszú idő.

– Ehhez képest most már nem mond nemet interjúfelkérésekre, nyitottan válaszol, amikor ezzel a történettel kapcsolatban kérdezik. Mi változott azóta, hogy éli meg most, közel tizenöt évvel később a történteket?

– Most nagyon élvezem, mert jó irányba fordult az életem. Rengeteg értékes emberrel ismerkedtem meg, fantasztikus helyekre jutottam el, amit soha nem gondoltam volna, például az örök jég birodalmába, Szibériába, Dél-Amerikába, Bogotába, az Andokba, háromezer méter magasra.

– Ez már mind Hide the Pain Haroldnak köszönhető? Milyen típusú meghívásai vannak most?

– Általában kétféle típusú meghívás van. Az egyik – amit jobban kedvelek – a reklám, mert ebben mindig valami ötletes, változatos, kreatív dolog van. Például egy reklámfilm kedvéért hetven pluszosan újra egyetemista lehettem, amit nagyon élveztem. A másik a fesztiválok, ahol meg kell jelenni a színpadon, el kell mondani a történetemet, utána fotózkodni a rajongókkal, ez viszont mindig ugyanaz.

– Önnek öt évbe telt elfogadni a hirtelen jött népszerűséget. De hogy volt és van ezzel a környezete, a családja?

– Minél távolabbi az ismeretség, annál könnyebben elfogadták, és annál büszkébbek voltak rá. A családom még nálam is nehezebben fogadta el – ami nekem öt évbe telt, a feleségemnek még többe. Az ő gondolkodása akkor kezdett megváltozni, amikor először pénz lett a hírességből. A fiam pedig nem szereti a közösségi médiát meg az internetet, ő meg sem nézi ezeket a mémeket. Az ő álláspontja akkor fordult, amikor tavalyelőtt látott egy színdarabban. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház SPAMALOT, avagy a Gyalog galopp című Monty Python-darabjában szerepeltem történetmesélőként. 

– Hogy érzi magát Erdélyben, Csíkszeredában? 

– Jártam még itt nagyon régen, még bőven a „híresség” előtt, az 1990-es évek közepén. Turistaként érkeztünk, Csíkszeredában volt a szállásunk, és innen csillagtúra-szerűen jártuk be Erdélyt. De korábban is voltam, régebben, a Ceaușescu-időben, amikor még magánházaknál nem is lehetett megszállni, csak titokban. Érdekes élmény volt. Ma már persze egészen más. Nagyon inspiráló és érdeklődő az itteni közeg, rengetegen készítettek közös fényképet velem, kellemes volt visszatérni ide.