– Lehet azt mondani rólad, hogy belenőttél a zenébe?

– Gyakorlatilag igen. Édesapám és nagybátyám alapították a Role zenekart, és néha becsöppentem a próbákra, voltam koncerteken. Ennek ellenére gyerekként nem fogalmazódott meg bennem az, hogy zenész akarok lenni, de nagyon szerettem zenét hallgatni, a zene volt a mindenem. Bármi bajom volt, a zene segített megoldani a problémáimat. Kiskoromtól fogva mindenféle műfajt hallgattam, és korán kezdtem komolyabb muzsikákat hallgatni. A Pink Floyd volt az, ami átjárta az egész gyerekkoromat, és a családban is ebbe nőttem bele. Sokszor megfordult a fejemben, hogy valamilyen kapcsolatban kéne maradnom a zenével, de nem akartam zenész lenni, és nem is vonzott semmilyen hangszer. Nem is tudtam játszani semmin, matek–infó osztályba mentem középiskolába, és a gólyabálunk után édesapám mondta, hogy menjek be egy próbára, mert nagyon jól énekeltem. Mindenféle hangszert adtak a kezembe, magyaráztak, én nem értettem egy mukkot sem, de elkezdtem – úgymond – hányódni a csapatban. Megtanultam játszani néhány hangszeren, és egy időben én voltam az egyedüli perkúciós hangszeres, gyakorlatilag három embernek a munkáját végeztem. Ez így ment nyolc-kilenc évig, aztán a dobosunk elhagyta a zenekart, és úgy volt, hogy megszűnik az együttes, mert mások is elmentek, és úgy éreztük, nem fogjuk tudni folytatni. A többiek kitalálták, hogy megpróbálhatnám a dobolást, volt is egy koncert, amire készülnünk kellett, és biztattak, hogy a koncertig tanuljam meg azokat a dalokat, amikkel készültünk. Azelőtt is ültem dobnál, de csak azért, hogy kipróbáljam. Az az igazság, soha nem gondoltam, hogy találna a személyiségemhez. Nehéz volt megtanulni, mert a zenében addig én igazodtam máshoz, de akkortól én lettem az alap. Magamtól tanultam nagyrészt, felvételekből és videókból. Határozottság kellett, meg kellett tanulnom tempót tartani, vezetni a zenekart, magabiztosnak és erősnek lenni. Azt szoktam mondani, hogy a zenekar összetétele olyan, mint egy torta, és ebben a tortában a dob a piskóta, a perkúciós hangszerek pedig a díszítés. Konkrétan újra kellett formáznom magam, és azt hiszem, hogy ez volt a legnehezebb része. Emellett a kéz- és lábmozgás függetlenítését is meg kellett tanulnom, az is nagyon nehéz volt. Türelem és kitartás kellett hozzá.

– Milyen volt az első koncerted a dobok mögött?

– A többieknek leesett az álluk, hogy három hét alatt megtanultam dobolni. Az együttes régi dobosa is ott volt, és azt mondta, hogy ő ezt nem hiszi el. Nagy volt a sikerélmény, és folyamatosan egyre jobban ment, én is éreztem a fejlődést. Úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem. Bármit csináltam eddig az életben, ezt szerettem a legjobban. Magaménak érzem a dobolást, de ahhoz, hogy az ember zenélhessen, egy csomó minden mással kell foglalkoznia.

– Mire gondolsz?

– Kicsit olyan az életünk, mintha egy magánvállalkozást működtetnénk, mert mindenhez is kell érteni, és maga a muzsikálás a jéghegy csúcsa. Irigylem azokat a zenészeket, akik minden feladatot leoszthatnak másoknak, de mi nem vagyunk abban a helyzetben. Az előkönyveléstől a reklámkészítésig mindennel mi foglalkozunk. Ráadásul három lábon állunk, mert ott a zenekar, a hangstúdió és az alapítvány, amellyel kulturális rendezvényeket szervezünk.

– Csíkszeredában és a környéken hálás közönségetek van, amiatt nem kell aggódnotok, hogy senki sem jön el egy műsorra…

– Szerintem Szereda a legjobb hely a világon. Én hajlamos vagyok nagyon elfogult lenni, de idén nyáron is megrendeztük a Dob-Bant, és annak ellenére, hogy ez szakmai fesztivál, és csak egy vékony réteget szólít meg, nagyon sikeres volt. Azt láttuk, hogy az emberek kíváncsiak, érdeklődők, nyitottak és igénylik a jó zenét.

– Milyen emlékeid vannak a Dob-Banról?

– Én nem sokkal azután kerültem a zenekarba, hogy elindult a fesztivál. Belenőttem abba is, pont, mint a zenekarba. Eleinte csak önkéntesként, aztán fellépőként, majd önkéntesként, fellépőként és szervezőként vettem részt. Érdekes látni egy ilyen rendezvénynek minden oldalát. Azon is kell gondolkodni, miként tehetjük egyre népszerűbbé az eseményt, és azon is, hogyan fogalmazzuk meg a levelet, amelyben meghívjuk a sztárfellépőt a világ másik feléből.

– Térjünk vissza a doboláshoz: hogy viszonyul a közönség egy női doboshoz? Általában férfiak szoktak a dobok mögött ülni.

– Sokszor meglepetést okozott, de nem a zenészek között. Ők tudják, hogy nagyon-nagyon sok női dobos van, de gyakran előfordul, hogy koncerteken nem a zenekart vagy az énekesnőt fotózzák, hanem engem a dobok mögött. Az is megtörténik, hogy amikor valami nehéz dolgot cipelek, és kiveszik a kezemből, meglepődnek, hogy azt én cipeltem. Vannak férfiak, akik ösztönösen megijednek az ilyesmitől, de úgy látom, hogy főleg itthon az az általános elképzelés, hogy a nőnek és a férfinak is megvan a saját helye. Az, hogy egy nő erős, üti a dobot, határozott és hangos, megfélemlítő lehet.

– Mit mondanál, mi a legnagyobb kihívás a dobolásban?

– Nehéz volt az, hogy kialakuljon a vezérszemélyiségem. Azt hittem, nincs bennem ilyen, de idővel kialakult. Az is nehéz, hogy az ember friss maradjon, és tudjon fejlődni akkor is, ha már elég jól játszik. Szerintem nemcsak a dobolásban, hanem minden hangszeren való játszásban fontos, hogy megmaradjon az emberben a fejlődési vágy, és nekem azért nehéz ez, mert a sok adminisztratív és szervezési munka között kevés időt tudok gyakorlásra fordítani. A zenélés nem olyan, hogy az ember egyszer megtanulja, és egész életében ugyanúgy játszik, hanem folyamatosan tanul. A gyakorlás is nagyon fontos. A Dob-Ban idején hosszabb idő telt el gyakorlás nélkül, és amikor a zenekarral újra összeálltunk, a sírógörcs kerülgetett, mert mindenki tudta, hogy mit akar lejátszani, de egyszerűen nem az jött ki. Ilyenkor igyekszünk minél több próbát bezsúfolni, hogy visszahozzuk magunkat, és akkor jönnek az ízületi és mindenféle gyulladások az erőltetés miatt. Olyan ez, mint a sport, az edzés, mert fizikailag nagyon megerőltető. Én nagyon nagy erővel játszom, ami megkínoz. Ízületi problémáim vannak, időnként szakemberhez járok, odafigyelek a nyújtásra is. A dobosok ülő pozícióban vannak, de mindenük mozog, és ez a mozgás nagyon összetett, hiszen a két kéz kétfelé mozog, a lábak is, a törzsnek tartania kell, közben pedig figyelni kell a légzésre is, ami tempótartás szempontjából nagyon fontos. Eközben pedig folyamatosan számolni is kell, és figyelni arra, hogy mi után mi következik. Olyan intenzív test- és agytorna, hogy mindenkinek ki kellene próbálnia. Ha nekifogsz dobolni, egyszerűen nem tudsz másra figyelni. Szerintem felér egy terápiával is, nagyon meditatív hatása van.