A Bánság – vagy ahogy a helyiek mondják: a Bánát – Szerbiába került része településeinek múltját és jelenét fürkésszük. Tavaly nyáron helyi és erdélyi újságírók társaságában volt szerencsém meglátogatni Versecet, és bejárni a környékén található magyar falvakat, megismerkedni a pár napos riporttábor keretei és lehetőségei között az ott élők életével, örömeivel, gondjaival. A kép tanulságos. Sarány István könyvismertetője. Bánát etnikai szempontból nagyon sokszínű. Ide kívánkozik az is, hogy volt, ugyanis a hajdani, a török kivonulását követően betelepített/betelepedett különböző nációk igencsak megfogyatkoztak: a németeket kitelepítették, a magyarok alaposan megfogyatkoztak a második világháborút követően, no meg a délszláv háború ideje alatt, a horvátok, szlovének anyaországuk felé húztak, a csehek és szlovákok megfogyatkoztak és többnyire asszimilálódtak. Ottlétünk alatt helyi románokkal is találkoztunk, akik arra panaszkodtak, hogy a román állam ügyet sem vet rájuk, hivatalosan csak a Timok-völgyiekkel foglalkoznak, holott a Bánátban kompakt román falvak voltak, vannak. Még egy görög katolikus keresztelőre is eljutottunk: ilyen esemény évek óta nem volt abban a faluban. A szertartás román nyelven folyt, de a prédikációt többnyire szerbül mondta a Romániából érkezett „vendégmunkás” pap, ugyanis ezt a nyelvet beszélik, értik már csak a fiatalok. A román határ karnyújtásnyira van, látni, mi van a túloldalon. Aki románul akart tanulni, az a határ menti romániai városokba megy – s többnyire ott is marad. Udvarszálláson, a szinte teljes mértékben színmagyar faluban már nincs se bolt, se kocsma. Ez utóbbit azért zárták be, mert hét végén a szomszédos román faluból néha átjöttek a román legények, hogy kicsit balhézzanak. Az udvarszállási magyarok – a gazdag, jól termő föld dacára – szegényebbek, mint a szomszédos román falu lakói, akik immár évtizedek óta arra rendezkedtek be, hogy a munkaképes férfiak külföldön – többnyire Svájcban – dolgoznak, nyugdíjaskorukba térnek haza, s helyüket a fiatalok veszik át. A pénzt hazaadják, földeket, mezőgazdasági gépeket vásárolnak, építkeznek, gyarapodnak – távolból. A cseheknek magyar papjuk nem irodalmi nyelven, hanem archaikus nyelven tartja a misét, az imaszövegeket csak így ismerik, a nyelv szerves változása nem érte el őket. Az új fogalmakat immár szerbül tanulták meg, cseh mivoltukat vallásukban, szokásaikban őrzik. A magyarok magyarul legfennebb az elemi iskolát végezhetik falujukban vagy egyik-másik közeli városban, utána már csak az iskolai hittan marad az egyedüli kapocs a nyelvvel, hacsak nem vállalják, hogy a Vajdaság magyarlakta településeire menjenek tanulni a gyermekek. Nos ezt tapasztaltuk – dióhéjba foglalva – Versecen és környékén. No meg azt, hogy az emberek végtelenül kedvesek, együttérzőek, vendégszeretőek, egyből talál velük a szó, sokkal több a közös témánk, mint a magyarországi vagy felvidéki magyarokkal. A tapasztalatok – összevetve az erdélyi szórványban tapasztaltakkal – nem sok bizakodásra adnak okot a székelyföldiek számára, ugyanis mintegy előrevetítik, mi vár ránk rövid idő múlva: a fiatalság távozása, intézményeink – elsősorban az iskolák – leépülése, templomaink elnéptelenedése, a munkavállalás egyre nehezebbé válása, a gazdasági lehetőségek beszűkülése. Hacsak valami csoda nem történik…! Ottlétünk terepezésének eredménye a napokban jött postán: egy gyönyörű könyv, amelynek tipográfiája a vidékünkön is ismert vajdasági magyar karikaturista, Léphaft Pál munkája, az ő kalligrafikus (szerinte Paligrafikus!) betűi szerepelnek a postai címzésen, a borítólapon és a dedikációban is. Kiadója a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE), szerkesztője pedig a lapunk régebbi olvasói számára heti jegyzeteiből ismert Tóth Lívia, a Szabadkán megjelenő, és éppen hetvenedik születésnapját ülő Hét Nap hetilap főszerkesztő-helyettese. A kötet – mintegy jelezve a hasonlóságot és a folytonosságot, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Erdély felfedezése című riportkötet-sorozatára utalva – a Délvidék felfedezése címet viselő sorozat része. Érdsomlyói hídfő a kötet címe, alcíme pedig az írások műfaját határolja be: írások, beszélgetések, fényképek. A borítón található felvételen a Temesőr határában található, a Karason átívelő téglahíd látható: egy olyan építmény, amely lenyűgöz arányaival, de amelyet ma kikerül az út, használaton kívül van, ugyanis a forgalmat új hídra terelték. „Áll a híd, mely már semmit sem köt össze semmivel, csak áll magában a pusztában. Nap süti, szél fújja, jég veri, eső áztatja, és ha akarna, akkor sem menekülhetne sehova, védtelenül és kiszolgáltatva kapja fentről az áldást. Talán akkor sem tévednénk sokat, ha e híddal próbálnánk megszemélyesíteni a dél-bánáti ultraszórvány-magyar közösségek létét” – írja Téglahíd az üres folyómeder fölött című publicisztikájában Martinek Imre. A délvidéki újságíró szerint „A reménytelen hit és az örök jelen pillanat imperativusának szép és rettenetes szimbólumaként jellemezte e kőpallót egyik kedves ismerősöm. Levetkezve magáról még gondolatban is az álszent megalkuvás és konformizmus cifra köntösét. Mondván, a pácban mindenki benne van, s csupán a jelen az, amely hiteles képmás tud lenni. Ugyancsak ennek az ismerősömnek a tollából ered ama megállapítás is, miszerint kultúránkban önfeladásnak minősül, ha egy közösség elismeri, hogy jelenlétének gyökerei instabilak, és a lakhelyéhez politikai, gazdasági érdekek, nem pedig a múltja köti. Hovatovább, sajnos azt sem tudjuk görcsmentesen elfogadni, hogy nincs jövő, és nemhogy a menthetőt alig tudjuk menteni, de egyre inkább már (ön)magunk erejére sem számíthatunk.” Ennyit a híd új értelmet nyert szimbólumáról. A könyv hátlapján a bánáti települések sváb lakóházaira jellemző Kiebitzfenster látható, az az ablak, ahonnan a kíváncsiak láthatták, mi történik környezetükben. Ugyanaz volt a szerepük, mint a székely falvakban a kapu előtti padnak… Mindkettő remek szimbóluma az újságírói kíváncsiságnak! A kötet Tóth Lívia Ajánlója után a tábor, az ott zajló munka hangulatát megragadó írások következnek Farkas-Ráduly Melánia (Temesvár), Diósi Árpád (Szabadka) tollából, kiegészítve az általam papírra vetett gondolatokkal. Aztán sorra jönnek a felkeresett települések, azok magyarsága és más – kisebbségi lakossága – életének megannyi vetületét bemutatva. Versecről, Harczeg Ferenc szülővárosáról Paraczky László, Farkas-Ráduly Melánia, Ambrus Attila (Brassó), Martinek Imre, Bögözi Attila (Marosvásárhely) írásai szólnak. Nagyszered életét Tóth Lívia és Martinek Imre, Temeskutast s annak magyar borászát jómagam, a térség katolikusait ellátó három egyházfit Diósi Árpád ismerteti. Udvarszállás, a 90 százalékban magyarok által lakott falu több írás témája: Tóth Lívia, Léphaft Pál (Újvidék), Diósi Árpád, Vörös Imelda (Szabadka), Petki Judit (Brassó), Paraczky László, Jenei Klementina, Takács Raymond és jómagam tártuk fel a világ végi falu lakói életének egy-egy kis szeletét, végül a nemrégiben megszűnt Szabadkai Rádió lelkes munkatársa, Bencsik István által készített interjú zárja a kötetet, Fejértelep mindennapjairól beszélgetett a faluelnökkel. Rendkívül tanulságos olvasmány az Érdsomlyói hídfő című kötet. Azon túl, hogy remek szövegeket írtak a kollégák, a szerkesztőnek sikerült egységes egésszé formálnia azokat, az óhatatlan átfödéseket is úgy hidalta át, hogy a szövegek erősítik, koncentrikus körökben kiegészítik egymást, tovább viszik egymás gondolatait. Így állt össze a tanulságos tartalom. Jó volna, ha – teszem azt anyaországi támogatással és az érintett országos kisebbségi szervezetei együttműködésével – egységes könyvsorozattá, sokak által hozzáférhetővé tett gyűjteménnyé terebélyesedne az önmagunk felfedezését szolgáló két sorozat, ugyanis mindkettő ugyanazt a célt szolgálja: a múlt ismertetését, a jelen bemutatását a jövő fürkészését, előrevetítését.