Még a hétvégén látogatható a csíkszeredai Megyeháza Galériában a megye legátfogóbb képzőművészeti tárlata, a Hargitai Szalon. A rendezvény valamennyi kiírását, így az ideit is Székedi Ferenc nyitotta meg, az alábbiakban az általa írt méltatás olvasható. [caption id="attachment_58285" align="aligncenter" width="1000"] Xantus Lehel: Antiszociális digitális print, 100 x 60[/caption] Az idei Hargitai Szalon az ötödik, amolyan kerek évforduló, ezért hadd mérjük fel röviden a megtett utat. 2013-ig a térségünkben élő vagy innen elszármazott képzőművészek, a több évtizedes hagyományoknak megfelelően, rendszerint ősszel megrendezett megyei tárlatokon mutatták be munkáikat, méghozzá bármiféle téma- és műfaji megkötöttség nélkül. Négy esztendővel ezelőtt gondolta úgy Botár László festőművész, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa, hogy mifelénk is eljött az ideje annak a váltásnak, amely szűkebb vagy tágabb földrajzi környezetünkben, Erdélyben, Romániában, Magyarországon, Európa művészi életében már érezhető volt. Ezért Hargitai Szalon néven hirdetett meg közös kiállítást és nem is akármilyen témával. A káosz architektúrája – ezt a szókapcsolatot kellett értelmezniük a művészeknek, és rá is feleltek, nem is akárhogyan. A 2014-es téma sem jelentett kisebb kihívást. A munkákat beküldőknek a jelen–jellem–jelenlét hármas szókapcsolattal kellett megküzdeniük. Jelen? Persze, mindannyiunk jelene. Jellem? Ugyan kinek a jelleme? A művészé, a nézőé avagy mai világunk jól ismert típusfiguráié? És a jelenlét? Vajon kinek a jelenléte? A művészé a társadalomban? Vagy zaklatott és rohanó, olykor gondolkodó és alkotó tagjai iránt oly gyakran érzéketlen társadalmunk otromba, behatolása a művész érzékeny lelkivilágába? A meglehetősen széles skálán szóródó válaszokat megtaláltuk a II. szalonon. Botár Lászlóból alighanem a próféta szólt, amikor 2015-ben, a III. Hargitai Szalon előkészítéseként a „határokat” ajánlotta alkotói témáként a képzőművészeknek. Prófétát mondtam, mert csak ezután dübörgött fel igazi hangerővel a menekült- és a határ-téma. Persze, Botár mindenekelőtt az emberi és alkotói lét különböző határaira gondolt, néhány meglehetősen rokonszenves mondattal, amelyek a művészi magatartásra utaltak. „A határok betartása jelenthet törvénytisztelést vagy megalkuvást, de fásultsághoz is vezethet. A határokat el lehet fogadni, vagy le lehet rombolni. A határokat átlépni nem mindig korlátok áthágását, hanem olykor önmagunk meghaladását, vagy akár a tudatra ébredést is jelenti.” 2016-ban az Együttélés címszó jelentette a Hargita megyében élő, innen elszármazó vagy a megyével rokonszenvező képzőművészek alkotásainak alaptémáját. Az a közel félszáz képzőművész, aki beküldte a munkáit, ráérzett arra, hogy az együttélés ugyanúgy jellemző a múlt–jelen–jövő időskálájára, mint az ember külső vagy belső világára, a vizuális nyelv jelképrendszereivel és metaforáival pedig majd valamennyi vonatkozás megközelíthető. És így eljutottunk az idei, V. Hargitai Szalonhoz, amelynek alaptémája, hívó szava továbbra is filozofikus: Létformák. Nos, hogyha az ember ezt a kifejezést olvassa, hallja, akkor képzettségétől, ismereteitől függően más és más dologra gondol. Amennyiben biológus, akkor az élővilág jól vagy kevésbé ismert, esetleg még felfedezésre váró formái jutnak az eszébe. Ha földrajztanár vagy geológus, akkor a földfelszín fölötti és alatti alakzatok kötik le a figyelmét. Történészként vagy általában társadalomkutatóként a kisebb-nagyobb emberi csoportosulások életének a változása érdekli, a lélektan művelőjeként pedig arra kíváncsi, hogy milyen szellemi–lelki–érzelmi sokszínűséget kínálhatnak a különböző életkorok, élethelyzetek. Ha pedig filozófus, akkor nem szakadhat el az emberi lét alapjaitól és végiggondolja, hogy az idők kezdetétől az ember, amióta elkezdte megismerni az őt körülvevő világot, milyen magyarázatokat fűzött hozzá, az érzékelés tárgyaiból hogyan alakultak ki a gondolkodás témái és sémái, majd a bővülő szellemi ismeretek hogyan követelték meg az újabb meg újabb problémafelvetést és -megoldást. Ám hogyha az ember művész, ráadásul képzőművész, hogyha eljegyezte magát nem csupán a megismerésnek, az összefüggések keresésének-kutatásának, hanem az alkotásnak, a teremtésnek a vágyával és rendelkezik a saját gondolkodásán alapuló és önmaga látásmódján átszűrt vizuális kommunikáció képességével, akkor szinte magától értetődik, hogy valamiképpen kapcsolatba kerül a „létformákkal”, megpróbálja mások számára is hozzáférhetővé tenni a maga szemléletének többletét. És amint ez a kiállítás is igazolja: a „létformák” megint csak olyan erőteljes ihletforrásnak bizonyultak, amelyek megmozgattak stílust és képzeletet, hagyományos és modern kifejezési eszközök igen gazdag tárházát hívták elő. A vallásosságtól a digitális létig, a lényegi formáktól az újszerű jelképteremtésig hozzák közel hozzánk mindazt, ami jellemzi életünket: hangulatokat és életérzéseket, a hagyománytiszteletet és az új utak keresésének bátorságát, a térnek és az időnek azt a kavargását, amelynek alkotóelemei valamiképpen megérintik belső és külső világunkat. Az V. Hargita Szalonon negyvenkét képzőművész több mint félszáz munkája kínálja, magyarázza létformáinkat. Nem annyira elandalításra, mint inkább töprengésre, elgondolkodásra késztetve. Alkotásaikkal valamennyiünket megszólítanak. Ne hagyjuk őket válasz nélkül! [box type="shadow" ]Felhívás Nagy Ödön-emlékalbum összeállítására A megnyitó előtt a korábbi kiadásokon munkáival és rokonszenves egyéniségével jelen lévő művészre, az idén elhunyt Nagy Ödönre emlékeztek egy perc néma csenddel, majd felhívás hangzott el, hogy ki-ki járuljon hozzá információval egy Nagy Ödön-emlékalbum elkészítéséhez. „Ehhez minden pályatárs, megrendelő vagy bárki más hozzájárulhat, aki tudja, hol vannak Nagy Ödön alkotásai és néhány sorban megírja, megmondja, megtelefonálja Botár Lászlónak” – hangsúlyozta Székedi Ferenc. Hozzátéve: „Hadd kezdjük el már az idén a gyűjtőmunkát, és akkor talán esztendő teltén már egy kiadvánnyal is tudunk emlékezni rá.”[/box]