borús égbolt
Harangszótlanság
Megdöbbenve olvastam a hírt: vasárnap este leégett az atyhai templom. Atyhára valahogy sosem jutottam el, pedig a környék szinte valamennyi falujában jártam. Egy néni egyszer azt mesélte nekem, hogy Atyha Erdély legmagasabban fekvő települése. Ez nem igaz, a gyermekkoromból mégis mindössze ennyi maradt meg számomra a faluról. A templomáról sem tudtam semmit. Vasárnap délután Korondon átutazva a visszapillantóban még láthattam a hegyoldalban fehérlő épületet, nem gondoltam volna, hogy legközelebb, amikor arra járok, már nem láthatom. Az embernek elszorul a szíve, ha belegondol, hogy egy frissen felújított templom szinte teljesen leég, és elpusztul benne a szintén felújított orgona és számtalan szertartási kellék. Azt is olvasom, hogy állítólag ott tartózkodott a harangozó, aki éppen a vészharangokat kongatta a vihar elűzése végett. Az élete veszélyben forgott, de tette, amit tennie kellett! A világ tele van szimbolikus harangozókkal. Egyik ilyen a finn barátom, akinek levelét éppen a templomról szóló hír után olvastam. Többek között arról ír, hogy a két nagyobbik fia – 13 és 9 éves gyermekek – minden alkalommal eljárnak az önkéntes tűzoltók foglalkozásaira, ezzel továbbviszik a sokadik generációs családi hagyományt. A barátom tehát „harangozik”: figyelmeztet a mindig leselkedő veszélyre, ezenfelül pedig gondoskodik arról, hogy a fiai is felkészült „harangozók” legyenek. Az atyhai templommal kapcsolatban éppen a tehetetlenség, a menthetetlenség miatt vagyok elkeseredett. A szomszédos települések önkéntes tűzoltói odarohantak, megtettek mindent, amit tehettek. Ez a legtöbb esetben elég, de vasárnap éjjel ez is kevés volt, ezúttal hiába „harangoztak”.
A templom ismételt, kényszerű felújítása kemény próbája lesz a helyi közösségnek és a környékbeliek szolidaritásának. Harangozókra van szükség, akik egyrészt figyelmeztetnek, másrészt a helyükön vannak és állják a sarat. Ők ismét „szóra bírhatják” a harangokat.
Kovács Hont Imre
