erős felhőzet
szórványos felhőzet
Hangos bosszúságok
Zenei aláfestéssel írom ezt a cikket. Nem azért, mintha a dallam segítene a munkában, hanem azért, mert a szomszéd zenét hallgat. Hangosan. És valami olyan műfajút, amitől lassan megfutamodok, hagyva csapot, papot, billentyűzetet, cikket, mindent.
Pedig megpróbáltam már tavaly is, az idén is kulturáltan tudtára adni a szomszéd lépcsőházban lakó ismeretlen muzsikakedvelőnek, hogy egyáltalán nem biztos, hogy amikor ő nótás kedvében van, akkor más is abban, és még azt is leírtam – pedagógiai célzattal – egy itthon gyártott plakátocskára (ami a tömbházajtóra került), hogy képzeljük csak el, mi lenne, ha mindenki egyszerre ekkora hangerővel a saját kedvencét kezdené hallgatni. Végső kétségbeesésemben ezt néhányszor demonstráltam is: amikor a szomszédban felcsendült a muzsika, hamar én is kerestem egy jó kemény északi black metal nótát, s felhangosítottam a nyitott teraszajtó közelében. Sajnos, csak ideig-óráig voltak hatásosak az említett módszerek, és egyre tehetetlenebbnek érzem magam ebben a küzdelemben.
Tehetetlen vagyok a vasárnap reggel kilenckor felcsendülő láncfűrész, motoros kasza, túráztatott robogó hangjával szemben is, nem csaphatok a lenti háztulajdonos kezére sem, aki kazánjában mindent eltüzel, amit csak ér, ezt pedig a kiteregetett fehér ruha és a szaglószervünk bánja. A környezetszennyezésre már nem is gondolok, á dehogy, miközben este parkolóhelyet keresünk az autónak, mert vannak ugyan félautónyi helyek az utcánkban, de hát senki nem gondol a másikra, miközben a saját járművét leállítja.
Valamelyest mégis változott a lakótelepi élet gyerekkoromhoz képest, amikor még a szomszéd késsel futott a menekülő család után, és disznót vágtak a szárítóban. Ehhez képest ma már csak apró, és/vagy hangos bosszúságok tarkítják a napokat. Ezek közül már inkább kedvesnek minősül az első generációs városi szomszéd faluról hozott szép szokása: a vendégeket kikíséri a lépcsőházba, portája „udvarába”, s míg le nem érnek a negyedikről, több ízben is köszöngetnek egymásnak. „Isten veletek! Még gyertek nálunk!”
Asztalos Ágnes
.jpg)
