enyhe havazás
borús égbolt
enyhe eső
Ha nem tetszik, el lehet menni
Gyakran találkozom ezzel a reakcióval román hírek, bejegyzések alatti hozzászólásokban, amit többségi nemzettársaink előszeretettel odasóznak, ha épp valami kisebbségi ügyről van szó. Tudjuk mindannyian, hogy évszázados feldolgozatlan és kibeszéletlen sérelmekkel, tájékozatlansággal, politikai húzásokkal terhelt ez a terület, s talán most hagyjuk is. Egyébként a főnökök is szeretik ezt a „rigmust”, ha az alkalmazott valamiféle követeléssel merészel előállni… De hogy egy kereskedelmi vállalkozásnak ez legyen a vállalt üzletpolitikája, az viszont elgondolkodtató. Sőt, ha épp a saját bőrünkön tapasztaljuk, egyenesen felháborító.
Történt az eset júliusban, egy szép nevű strandon, valahol Székelyudvarhely és Csíkszereda között. Családtagom meséli, hogy kellemes időtöltésnek indult a fürdőzés, ám a másik medencéből átpattanó labdák egy idő után igencsak zavarták, amit jelzett is a strand alkalmazottjának. A válasz gyorsan érkezett: itt mindenki azt csinál, amit akar, és a főnök is megmondta, hogyha ez valakinek nem tetszik, el lehet menni. Kedves családtagomnak szép emlékei vannak az említett fürdő első időszakából, az ominózus esetre azonban bizonyára nem fog nosztalgiával emlékezni. Nem került elő a fürdő szabályzata sem (amit egyébként tudtom szerint a fogyasztóvédelem is előír), megoldást sem ajánlott a főnök által jól felkészített alkalmazott, így el kellett jönni.
Nagyon furcsán állunk mi ezekhez a közös terekhez, tevékenységekhez. Van, ahol tényleg létezik, több helyre ki is van függesztve a belső rend, például, hogy nem szabad vízbe ugrálni, vagy labdázni a medencében, mégis sokan művelik azt. Ha rákérdez az ember lánya/fia, általában azt mondják, hogy azért nem szól az úszómester, mert nem akarja elriasztani a vendégeket. Ezt sosem értettem, mert mi van, ha közben elriaszt másokat? Vagy: eleve feltételezzük, hogy a vendégek többsége kulturáltsági foka okán magasról tesz a szabályokra, és mivel ők vannak többen, nekik kell kedvezni? A szabályok meg csak úgy vannak, hogy legyenek?
Ez az (egyik) nagy bajunk nekünk, uszodában, sípályákon, korcsolyapályákon és még kismillió helyen. Hogy valahogy sehogy sem sikerül úgy szórakozni, lazulni, sportolni, hogy nekem is jó legyen, de másoknak is jó legyen, mert ugyebár mindannyian fizetővendégek vagyunk, a fenntartók pedig ódzkodnak betartatni a szabályokat.
Ha nem tetszik, el lehet menni! Rövid távon lehet, hogy a legegyszerűbb így reagálni a neccesebb helyzetekre, hiszen könnyebb, mint néhány hétig kedvesen, de határozottan megértetni a vendégekkel, hogy mik a házi szabályok, rendet teremteni és tartani, vagy egy konfliktust úgy orvosolni, hogy az mindenki megelégedésére szolgáljon. Arrogancia ez a javából, miközben a vendég tiszteletet érdemel, figyelmes kiszolgálást, mert oda ment, azt a helyet választotta, és fizet a szolgáltatásokért. És ez vonatkozik a panaszkodó, netán kekeckedő vendégre is, mert a vendéglátás egy ilyen műfaj.
Merem remélni, hogy elszigetelt példa ez az eset a székelyföldi turizmus palettáján. Igazából azért is meséltem el, hogy tanulhassunk belőle, és ne engedjünk ennek az arroganciának.
Akik pedig maguk is szokták mondogatni ezt, egy másodpercre álljanak meg, és képzeljék maguk elé: mi lesz, ha sokan elmennek és nem térnek vissza? Mi lesz, ha mind elmegyünk?
Asztalos Ágnes
.jpg)
