erős felhőzet
szórványos felhőzet
Győz az erőszak kultúrája?
Pénteken egy kedves régi kollégám hívott fel. Eredetileg azért, hogy egy szakmai kérdésről egyeztessünk. De aztán persze szóba került társadalmunk végletes és reménytelennek tűnő megosztottsága is. A helyzet ugyanis annál sokkal rosszabb, hogy az oltottak és az oltatlanok kiabálnak egymásra kígyót-békát. Teljesen mindegy ugyanis, hogy miről van szó, az istenadta nép azonnal szekértáborokra oszlik és egymásnak esik, mint anno decibel a gladiátorokkal a Kolosszeumban.
– Egy receptet nem tudsz úgy közzétenni, hogy ne anyázzanak, Előd! – mutatott rá a szomorú tényállásra derék volt kollégám.
Akár legyinthetnénk is a meghitt össznépi verbális (vagy ha úgy tetszik, kontextuális) hirigelésre. Elvégre sokan feszültség levezetésére használják a világháló kommentmezőit, amint kiadták a dühüket, visszatérnek a normális hétköznapi életükhöz. Látszólag nem olyan nagy ügy, szinte már fel se tűnik, pedig sunyin meglapul az anyázó sorok között a veszély. Az a veszély fenyeget, ha így folytatjuk, hogy teljesen ellehetetlenül bármilyen értelmes párbeszéd közöttünk. Ha pedig többé semmit sem tudunk megbeszélni egymással, akkor kollektívan válunk cselekvőképtelenné. Zsákmányállatok leszünk a mindenkori hatalmasok számára. Egész egyszerűen azért, mert nem ismerjük fel, hogy ki van velünk és ki ellenünk. Ehelyett egymást szidjuk mindenért. Megszűnt a társadalmi konszenzus. Többé semmiben nincs közmegegyezés a közösségi oldalak uralta világunkban.
Ráadásul ez nem tegnap kezdődött. Hiába van vége ugyanis több mint harminc éve a kelet-európai kommunista diktatúráknak, nem tudunk szabadulni az árnyékától. A diktatúra ugyanis arra szocializálta az embereket, hogy semmit se higgyenek el abból, ami „felülről jön”. Mert az állam hazudik, a sajtó hazudik. Ezek a régi reflexek működnek ma is, pedig azóta felnőtt több olyan nemzedék, akiknek semmi közük az átkos rendszerhez. A ma élő újságírók számottevő többsége vagy gyerek volt még 1989-ben, vagy még meg sem született. És hiába igyekszik a sajtóorgánumok többsége a lehető legkorrektebbül tájékoztatni, a bélyeg rajta maradt. Ma már a tudománynak sem hisznek az emberek, mert az is „felülről jön”. A közösségi oldalon meg azokat a szövegeket lájkolják, amelyek „jól odamondanak”. Ott tartunk, hogy a nyers erőfitogtatás, a szabadjára eresztett agresszivitás számít hitelesnek. Derék kollégám szerint győzött az erőszak kultúrája. Csak remélni tudom, hogy nem így van, mert ha győz az erőszak kultúrája, akkor erős kezű vezető is akad majd, aki az élére áll. A 20. század diktatúrái ezt bizonyítják. Biztos visszavágyunk oda?
copy.jpg)
