Afestői Garda-tónál többször jártam, emlékeim felidézéséhez mégis egy családi esemény segített. Eszter unokám, aki a sportok közül a vitorlázásban jeleskedik, egy augusztusi napon csapatával Olaszországba készült. Egy kicsit elhúzódott az indulás, mivel az alsóörsi vitorlásklub apraja-nagyja az akkor éppen az olimpián szereplő Berecz Zsombornak szurkolt a képernyő előtt. Végre bekövetkezett a siker, s a búcsú pillanata; a kis csapat – az olimpikon ezüstérmén felbuzdulva – csillogó szemekkel szállt be a buszba. [caption id="attachment_134757" align="alignnone" width="1600"] Vitorlázás a tavon[/caption] A Garda-tavat lehet szeretni. Egy alkalommal filmet forgattam e vidéken, máskor családommal jártuk körbe a vizét. Felülről kicsit a norvég fjordokra emlékeztet, az elkeskenyülő partjait körülölelő hegyláncok tényleg erősítik a hasonlóságot. Itália legnagyobb állóvize már a római időkben is népszerű volt, számos emlék származik e korból. Catullus villájában elmélkedhetett Lesbiához fűződő szerelméről, művei egy veronai kódex másolatában maradhattak fenn. A velencei időkben gályákról figyelték a köztársaság harcosai az ellent, később napóleoni csaták, s az egységért folytatott harcok háborgatták nyugalmát. A világháborúk is nyomot hagytak életében. Két tóparti városra emlékszem, egyikre örömmel, másikra némi kétes érzéssel gondolok vissza. Riva festői kisváros, ha a betérő nem a turistaszezon közepén látogatja meg, maradandó emléket is hagy benne. A történelem viharai nem kímélték a települést, a velenceiek, a trentói érsekség, a napóleoni csapatok és az Osztrák–Magyar Monarchia büszkélkedtek tulajdonjogával. A Velencei kapukon léphetünk a városba, elüldögélhetünk az ősi harangtorony alatt, megnézhetjük a Városi Múzeumot, amit az egykori erődben rendeztek be. Betérhetünk egy borozóba, ahol a környék híres borait kínálják. Az itallapon olyan itókákat ajánlanak, mint például a Marzemino, melynek dicsérete felbukkan Mozart Don Giovanni című operájában. Ha már a borokról beszélünk, egy mellékutcában benzinkút formájú szerkezetre lettem figyelmes. Emberek álltak sorban e töltőnél, amiből – igen kedvező áron, saját edényeikbe – bort tankolhattak a helyiek. A másik városka, amely bizonyos értelemben érdekes lehet, az Salò: a második világháború végvonaglásában az olasz fasiszták utolsó bástyája volt a „Salòi Köztársaság”. A múltra ma már semmi sem utal, az emberek békésen etetik a kacsákat a tó partján, s betérnek kávéra egy mediterrán cafeteriába. A klasszikus filmeknek nagy kedvelője lévén megnéztem Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja című filmdrámáját. A rendezőt De Sade márki regénye és a fasiszta időszak ihlette, s a végeredmény minden idők egyik legszadistább filmje lett. Megtekintését csak erős idegzetűeknek ajánlom! Elkalandoztunk, közben megérkezett Eszter unokám Itáliából, tele élményekkel. Naponta szorgalmasan küldte nekem a fotókat, így az ő képei illusztrálják a leírtakat.

Csermák Zoltán