erős felhőzet
szórványos felhőzet
kevés felhő
tiszta égbolt
Girbegurba fecsegések 4.
Kedves Olvasóm! Ugye, te is találkoztál már bombasztikus újságcikkcímekkel? Az újságokat írók nemegyszer ilyennel próbálják felpörgetni az olvasási kedvet az egyhangú és unos-untalan ismételt napi újsághírek iránt, és az olvasó mindegyre lépre megy. Mi ez, ha nem az olvasó becsapása? A jó hír nem hír, csak a rossz hír a hír, védekeznek inkább komolyan, mint viccesen a hírszerkesztők. És még hálásak lehetünk, ha csupán átvernek néhány pillanatig, de nem rémítenek meg. Januárban olvastam egy hírportálon ezt a címet: „Erdély: több száz halott, köztük nők és gyermekek.” Szívszorító ijedtséggel nyitottam meg a hozzá tartozó cikket. Szerencsére elég hamar megnyugodhattam. Megtudtam, hogy a Csíkszereda melletti Madéfalván ünnepi megemlékezést tartottak az 1764-es madéfalvi veszedelem évfordulóján. Egy kis homály után az is kiderült, hogy nem a mostani megemlékezésen, hanem 1764-ben volt a „több száz halott, köztük nők és gyermekek”. Kinek volt jó ez a másodpercnyi zavar? Persze, hogy csakis a cikk írójának, aki örvendhetett aztán a megnyitás-, megosztásszámláló eredményének. Máris bosszant, hogy ehhez én is hozzájárultam. Vajon mit írna minderről, ha ma élne Kosztolányi Dezső, aki hírlapi tárcáiban szemelgetett a korabeli lapokból, nemcsak az anyanyelv védelme volt fontos számára, hanem a tiszta, egyértelmű fogalmazás is, amiben az is benne van, hogy az újságolvasót nem szabad bizonytalanságban tartani két mondat között. Hite szerint a világosság az író udvariassága az olvasó felé. Egy és más az írásról című tárcájából (Pesti Hírlap, 1932 novembere) vett idézetekkel át is adom neki a szót. „Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgyis untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekben tartalom és igazság van. Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyzők. Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető felkiáltásával, hogy éljen a szabadság. Épp így cselekszik az is, aki papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a nagy Élet csókos lovagjának, vagy új utak bús szent apostolának nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, hogy ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál. Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.” Kedves Olvasóm! Világossá, tömörré és érthetővé sokszor a nevenincs szerkesztő szorítja a hatásvadász szöveget, nem jókedvéből, hanem azért, hogy segítse a szerzőt mondandójának közreadásában, az olvasót pedig annak megértésében. Többek között törléssel. Kosztolányi saját szerkesztői gyakorlatából hoz erre példát, egyben tanácsot is adva a tanácstalan szerkesztőknek. „Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe. Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hogy tízszer jobb lett. Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb az író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésre tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.”
Kozma Mária
.jpg)
