borús égbolt
szórványos felhőzet
Girbegurba fecsegések 12.
Az összes század közül a 15. századi emberek voltak Európában a legborúlátóbbak, szinte állandó depresszióban éltek – véli Johan Huizinga holland művelődéstörténész (1872–1945) A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a 14. és 15. században című művében. Huizinga elmerült a múltban, nem jósolt a jövőről, nem tudhatta, hogy halála után kevesebb mint száz év múlva a búskomorság ismét kordivattá válik. „Még a művészek nagy többsége is – írta a könyvében – ahelyett, hogy szépséggel, tartalmas alkotással szolgálta volna az életet és a derűt, amihez sokszor elég az egyszerű formát kitöltő egyszerű és tiszta gondolat, mindent telezsúfolt érthetetlen és felesleges díszítéssel. A díszítés öncélúvá vált és megalkotta a középkori horrort, aminek tudományos neve a horror vacui [a. m. ürességtől való rettegés]. A díszítés túlburjánzásának divatja a mindennapi életben is tékozló pompát hozott, amelynek leggroteszkebb eredményei az ünneplés és az öltözködés terén nyilvánultak meg. A férfiak legérdekesebb viselete például, egyéb alkalmatlan furcsaságok mellett, a mérhetetlenül hosszú cipőorr, ez annyira akadályozta a járást, hogy a nikápolyi csata után a menekülő lovagok kénytelenek voltak gyorsan levágni a cipőjük orrát, hogy legalább menni tudjanak, ha szaladni nem is. Másfelől viszont valósággal tombolt az egyszerűség parancsa: feleslegesnek tartják a templomban az orgonát, elég, ha az ember énekel, sőt az ember se cifrázza modulációkkal az énekét.” Az éneklés! Keresztény kultúrkörben századokon keresztül az egyszerűség és őszinte istenhit jelképévé váltak a 14. századi egyházi író Kempis Tamás szavai: „Ha nem tudtok úgy énekelni, mint a csalogány és a pacsirta, akkor énekeljetek úgy, mint a varjak és a békák, mert azok úgy énekelnek, ahogy Isten nekik rendelte.” Huizinga arról értekezik, hogy mindkét véglet azonos eredményt hoz: egyforma örömtelen ürességet, az üresség pedig feloldhatatlan pesszimizmust. Mindemellett viszont csendben, feltűnés nélkül élt a tiszta és világosan körvonalazódott művészet is, a vágy, hogy a gondolat kikristályosodjon, hogy az eszme eszménnyé váljon. Igazából ez maradt meg halhatatlan szépségként az utókor számára, a többi mulandó divatszeszély volt csupán. Ha a magam számára lefordítom és értelmezem Huizinga üzenetét, úgy tűnik, akinek a szélsőségek között sikerül egyensúlyt találnia előbb a saját lelkében, aztán megkeresni vagy éppen megteremteni ugyanezt a harmóniát a környezetében is, annak sikerül felfedeznie a nyugodt hétköznapok örömét, és nem utolsósorban az „ingyen” elérhető szépségeket. Csak a példálózás kedvéért mondom, tiszteletben tartva azt, hogy mindenkinek saját választása van és saját válasza a kérdésekre: van, aki alig várja, hogy elrepüljön a világ másik végére ősrégi romokat, templomokat fényképezni, mert „érdekli” a művészet, de nem nézte meg, mondjuk, az itthoni, székelyudvarhelyi Jézus szíve-kápolnát, pedig ide „gyalog” is eljuthatna. Nehéz megmondani, ki igazi búskomor és ezért beteg, kiből lesz ma csupán időtöltésből depressziós, és miért sikerül másoknak észérvek közé és érzelmi határok közé szorítania ezt a kordivatos érzést. Az életerő velünk születik. Hogy ez mennyire fizikai vagy lelki, örökölt vagy tanult, arra sokféle válasz létezik, de egy biztos: sokszor nevezik csodának. Egyszer az utcán elkaptam egy beszélgetésfoszlányt: a fiaméknak jól megy a magánvállalat, az unokám tizenöt éves és depressziós – mondta az idős nő feltehetően a barátnőjének. Meghökkentett, hogy az asszony hangjából dicsekvést hallottam ki. Mintha azt jelezte volna, hogy fia és unokája lépést tart a divattal. Tegyük fel legalább elméletben, hogy igazam van: „jól” hallottam, amit kihallottam. És akkor igencsak ijesztő, hogy egy valódi, nehezen kezelhető betegség a miesnapi beszédben és gondolkodásban amolyan köznapian közönséges, majmolható divattá válik. Donald Winnicott (1896–1971) brit gyermekpszichológus szerint, ha egy kamasz depressziós, az annál is rosszabb, mint ha kriminalizálódik, azaz antiszociális viselkedésbe menekül. „A depressziós gyerek ugyanis valamiért feladta a reményt, már nem hiszi, hogy valaha elérheti, amit akar. Az a kamasz, amelyik áruházi tolvajt vagy betörőt játszik, még küzd azért, hogy elérje a célját. A cél pedig, főleg a kielégítő anyagi körülmények között élő gyerek esetében, nem az ellopott márkás cucc, hanem a figyelem, amit merész tetteivel társai között kivív vagy lebukása révén a szüleitől kicsikar. Végső soron mindenki biztonságra vágyik. Akinek nem adatik meg a biztonságos családi háttér, az a biztonságot a börtönben vagy a kórházban fogja keresni.” A börtön és a kórház: érkezés a célhoz, ahogyan a csak a távokra és az útirányra figyelő, egyébként közömbös GPS mondaná. Köztes állomásként viszont ott lehet az önzés és a leküzdhetetlen magány. Winnicott azt állította, hogy az aggodalom és a másokkal való törődés képessége az ember veleszületett hajlama. Ha viszont a példakép-felnőttek úgy ítélik meg, hogy mindkettő felesleges az érvényesülésben, a gyermek eltéved saját felnőtté válásának útján. A segítség elsősorban a bánásmód milyensége az emberek között, az élő példakép, azok a személyek, akik képesek nemcsak fizikai, hanem érzelmi biztonságot is sugallni. Vigyázz magadra, szoktuk mondani, amikor valakitől, aki kedves nekünk, búcsúzkodunk akár néhány órára, napra. Kedves Olvasóm! Manapság ez az alkalomszerű elköszönés átalakulóban van: vigyázzunk egymásra!
Kozma Mária
